A családból senkivel sem vagyok jóba! Az normális, ha így vélekedek?

Beszélünk ugyan egymással, elviseljük egymást, de mindenféle más kommunikáció eszmecsere, szóba sem jöhet, mert vagy nem vagyunk kíváncsiak a másik nézőpontjára, vagy veszekedés lesz belőle.

Szóval a családom többi tagja nagyon összetart. Megvédik egymást, szoros kötelék van köztük, én pedig kilógok. Nem éreztem magam sosem különcnek, de most látom idősebb fejjel,hogy csak ülök és nézek ki a fejemből családi összejöveteleknél.

A legtöbben kibeszélnek engem, megaláznak, pletykálnak rólam. Még akivel jóban vagyok, az is...

Nem értem ezt a magatartást, miközben én nem susmorogtam a hátuk mögött sosem. A testvérem jobban megbízik az unokatesómban, mint bennem. Ezt sajnálom,mert benne bíztam leginkább.

Kilógok. Azért is, mert aszüleim elváltak, új családjuk lett, engem pedig lepasszoltak a nagyinak. Én vagyok az, aki már nem kell. Maximalista vagyok, van szuper karrierem, van párom, de úgy érzem ő sem tart ki mellettem, nem állna ki értem ha úgy adódna, és hogy nem vagyunk "egy csapat".

Elárulva érzem magam és hogy nem tartozok sehova. 1-2 ember van az életembe, akikre számíthatok, de bennük is csak 70%-ban vagyok biztos és egyik sem családtag.

Sokszor eljátszok a gondolattal, hogy elköltözök messzire tőlük, hogy ne bántsanak, hogy ne alázzanak meg tovább pont azok az emberek, akiktől mást várna az ember.

Súlyos önértékelési problémáim voltak pont ezek miatt. Ezeken már túl vagyok nagyjából, de ha ez a közeg vesz körbe, akkor újra összeroppanok.

Eljátszok a gondolattal, hogy elmegyek,elköltözök és a telefont sem veszem fel nekik. És ha ott sem lesz másképp, akkor onnan is elmegyek. És így tovább...

Ennek van alapja? Nem vitatom,hogy ez teljes mértékben menekülés, de egy kapcsolathoz 2 ember kell, én hiába akarom, ha más nem akarja. :) Utálok pitizni, könyörögni valaki szeretetéért, figyelméért, ha az nem magától értetődő,akkor nem kell...

23/L