Más orszãgokban is létezik ez a szokás hogyha rokonunktól jövünk el nem egyszerűen csak elbúcsúzunk és jövünk hanem kikérnek az autóig és még egy sztori az ajtóba egy mâsik a kapuba harmadik az autó mellett kb másfél óra mire elindulunk?

2-es történetétől én is lehidaltam! :-))))

Kérdező, megértem a problémádat, ui. én is utálom az ilyesmit. Szerintem ez kizárólag a búcsúzkodó(k)tól függ. Én úgy szeretek búcsúzkodni, ahogyan te. Feleségem meg X óra ottlét után, mikor már cipőt, kabátot veszünk, nekiáll sztorizgatni az előszobában, az ajtóban a sógornőmmel vagy valaki mással. Én meg azt vallom: ha még beszélgetni akart vele, akkor szólt volna, hogy még ne készülődjünk. Beszélgessék ki magukat, aztán utána szóljon nekem, hogy indulni szeretne. Ezért én ilyenkor hangosan megkérdezem: "Te hazajössz velünk, vagy inkább maradsz még és később, egyedül jössz haza?" Ennek valamennyi hatása van, én közben a gyerekekkel kimegyek az autóhoz, bepakolom őket, akkor körénk gyűlik mindenki, magyaráznak a gyerekeknek, én beindítom a motort és hangosan szólok, hogy lépjenek hátrébb, mert kiállok a parkolóhelyről. Közben lassan-lassan odaér a feleségem is.

Jó esetben ezzel lezárul. Rossz esetben az autóban feleségem megjegyzi, hogy milyen bunkón viselkedtem. Én meg megmondom neki, amit föntebb már írtam: ha beszélgetni akart volna még, akkor ne kezdjünk el készülődni. Soha nem viselkedek úgy, hogy márpedig én indulni akarok, és akkor is jöjjön, ha még szívesen maradna.

Másik taktikám, hogy alaposan kivárok a hazaindulással, így könnyebb elérnem, hogy befejezze az ajtóban elindított csevegéseket. Mivel van két kisgyerekünk, feleségem nem szeret túl későn hazaindulni pl. egy délután kezdődött vendégeskedésből (pláne, hogy ezek általában vasárnap vannak, ami után másnap óvodába, iskolába kell a gyerekeknek menniük).

Szóval, kérdező, ha egyedülálló vagy, akkor csak a te határozottságodon múlik, hogy mennyire nyúlik el a búcsúzkodás. Ha családos vagy, akkor a pároddal kell szót értened, vagy a fenti taktikákból meríthetsz.

#13: téged is teljesen megértelek.. de a feleségedet is. Velem gyakran megtörténik, hogy valakivel meg akarok beszélni X, Y és Z dolgot, és már nagyon várom, hogy találkozzunk és megbeszéljük (vagy elmeséljem neki, megosszam vele). Aztán ha ott vagyok, akkor semmi nem jut eszembe, amiről beszélgetni akartam. Aztán mikor úgy döntök/döntünk, hogy indulás, na akkor jönnek csőstül...

És ez nem csak a ritkán látott rokonokkal van, a páromnál is egy trigger a villanyoltás, de mindkettőnknek. Próbálunk direkt korábban aludni menni, mert mindig villanyoltás után kerülnek elő a fontos dolgok.

2-es vagyok

Köszönöm az elismeréseket, mindnyájan nagyon kedvesek vagytok!:)

Kivéve azt a szerencsétlen nyomorékot, amelyik privátban "legyökerezett", de őszintén szólva nem haragszom, inkább mélységesen szánom. De szó se róla többet, van baja elég!

Még leírni is kellemes volt a sztorit, mert ismét átéltem és inkább ilyen kapcsolódása legyen az embernek a rokonaihoz, mint olyan borzalmak, amiket itt sokszor olvasni.

A testvérem Olaszországba házasodott 30 éve, nekem meg a munkám nem helyhez kötött, így az évből 6-9 hónapot Olaszországban töltök. A házuk földszintjén van egy saját kis garzonom, tehát nem turistaként, hanem családtagként élem meg ott a mindennapokat.

A "szűk" család náluk, anyós, após, nővérem, sógorom, az ő két fiúk, azok barátnői, a sógorom 3 nővére, azok férjei és az ő 6 gyerekük (2+3+1) és azok párjai. Nem túloztam a közel 30-al, amikor egy-egy családi összejövetel van.

De hasonlót tapasztaltam a görögországi nyaralások alkalmával a vendéglátónktól és családtagjaitól, persze kevésbé heves érzelmekkel, mert elvégre nem vagyunk rokonok, csak jó barátok, de ott már ez is jogcím a viharos búcsúzkodásra.

A mediterrán ember már csak ilyen, én imádom őket.:)