Szeretem nagyim de itt lakik szembe, és szinte mostmár mindennap átjön vagy 2xMost is például anyám hazajött a munkából 1 perce és átjött, én meg normálisan nem tudok anyámmal beszélem. Nekem már elegem van ebből az egészből!Nektek neem lenne?

És kit érdekel, hogy magányos? Na, én meg szeretem a magányt. IMÁDOK egyedül lenni, ha nem szól hozzám senki. Akkor is ok, hogy a kedves mama itt van egész délután, mindenhez van hozzászólni valója, mindenbe beleüti az orrát, ha 2 perccel később jövök haza már akkor is csörög a telefon, hogy úristen, mi történt és így tovább? Nekem ez sok(k) és szerencsére a szűk családi köröm ugyanilyen, mint én.

Igen, útban van, ha így jobban értitek. És nem szégyellem. Nekem nincs arra ingerem, hogy valaki a nyakamon üljön és csak nézze, hogy mit csinálok. Csöndet akarok ha haza jövök. Vagy a férjemet, gyerekeimet. De nem a felmenőket, akik mindig mindent jobban tudnak, vagy mindig van valami elmesélni valójuk, ami akár legyen csak egy tál lencsefőzelék.

Az én mamám is ilyen volt, állandóan felmászkált a nyakunkra. Ha jött valaki, egyből fent volt ő is és mondta a magáét. Nem lehetett itt senki vendéggel úgy beszélgetni, hogy ő ne ült volna egyből a nyakunkra és kezdett volna el pletykálni. De vendég nélkül is naponta többször feljött és mesélte, hogy miket hallott a faluban. Meg aztán ő is mindent elpletykált elferdítve, eltúlozva, úgyhogy mi sem beszéltünk vele/előtte már semmiről, mert azt meg hiába mondtuk neki, hogy a családi dolgokat ne pletykálja el.

Már meghalt, de bánom-e, hogy nem voltunk vele kedvesebbek, beszélgetősebbek? Nem. Már életében is úgy voltam vele, hogy nem fogom csak azért hagyni, hogy a véremet szívja, mert egyszer majd meghal és akkor majd nehogy lelkiismeretfurdalásom legyen. Ez nem így működik, nincs is lelkiismeretfurdalásom emiatt.