Lehet segíteni egy olyan nagyszülőnek, aki nem öregszik méltóságteljesen és ha így halad, nyugtalan halála lesz?

Szegény nagymamád, én is háborognék az élet igazságtalansága ellen, ha ilyen narkós unokám lenne, aki nulla ésszel fossa a baromságait egész nap.

Az én rákos nagypapám tudod, mit mondott nekem, amikor utoljára láttam őt a kórházi ágyon? Azt, hogy meg fog halni. Nem tudtam mit mondani, csak hebegtem-habogtam, mert hazudni nem akartam, de egyetérteni sem. Soha nem fogom elfelejteni a kétségbeesést, amit a szemében láttam. Nem azzal volt elfoglalva, hogy visszatekintsen az életére, mert ő ELŐRE tekintett, tervei voltak még, élni akart! Sajnos már nem jutott több neki. Én nem is értem ezt az idióta "jaj én vagyok Buddha, leéltem 500 évet, és most visszatekintek a tök nyugodt és tökéletes életemre" dumát. Lehet, hogy pocsék élete volt szegény nagymamádnak és a mai napig annyit tud kérdezi csak, hogy MIÉRT? Honnan tudod, mit él át, és milyen jogon mersz ítélkezni ilyen senkiházi módon? Megnézném, te hogy fogsz majd bölcselkedni a halálos ágyadon!

Ha nem kitaláció akkor is hagyd békén, ennyi az egész.

""Plusz meglátásom még, hogy valaki rossz néven veszi a halál emlegetéset, a halálra való tudatos rákészülést, és ebben valami rosszat lát, hogy egy idős embernek szóba kerüljön a halála, ami teljesen természetes, az szerintem egy rossz kulturális beidegződés. " De persze csak azért hozod fel, mert te olyan "marha humánus" vagy, hogy a halált tolod egy idős ember képébe. A halálban nincs mire készülni. Nem méltóságteljes, nem spirituális, egyszerűen csak leromlik a test, és nem működik tovább, amit kénytelen vagy tehetetlenül végigélni. Nem egy felemelő élmény kérdező ha nem fognád fel, főleg ha egy betegség zabál fel élve, miközben mindezt tiszta tudattal éled meg. Az hogy te miféle hazugságba ringatod magad ezzel kapcsolatba hogy ne kelljen a valósággal szembenézni, más kérdés.

Kedves Kérdező, én teljesen megértelek, nem is értem ezeket a rosszindulatú hozzászólásokat. Én is voltam hasonló helyzetben, mikor egy távolabbi ismerős rákos betegséggel küzdött és ugyanezek a kérdések merültek fel bennem. Már egyszer felépült belőle, de utána visszatért a betegség és végül elhunyt. De ez az egész semmi nyomot nem hagyott a személyiségén, ugyanolyan kiállhatatlan volt, mint előtte. Nekem is ez jutott eszembe, hogy hogyan nem gondolkodik el soha egy percre sem, hogy ránézzen a saját életére a halál árnyékában és gyakoroljon legalább egy csipetnyi önreflexiót. Szerintem az az élet értelme, hogy javítsunk magunkon és életfeladatokat megoldjunk. Az előttünk lévő generáció nagyon messze van a spiritualitástól és képesek leélni egy életet úgy, hogy ugyanazokat a dolgokat ismételgetik újra és újra és soha semmin nem változtatnak, nem keresnek megoldásokat, nem oldanak meg konfliktusokat meg pszichológiai problémákat. Legalábbis ezt vettem észre a szüleimen. Sajnos ezzel nem lehet semmit tenni, ez az ő "választásuk" (ők is így lettek felnevelve, korábban nem voltak ilyen könnyen elérhetőek pszichológiai információk, nem volt internet, stb.). Én max. annyit tennék a helyedben, ha intimebb viszonyban vagy vele és szoktatok kettesben beszélgetni, hogy nagyon finoman utalsz rá, pl. láttam egy érdekes filmet a halál utáni életről, amiben emberek meséltek a halálközeli élményükről. Aztán a válaszából látni fogod, hogy akar-e erről beszélni. Ha nem nyitott, akkor tényleg semmit nem tehetsz, jobb békén hagyni. De én megértelek teljesen ezzel a dilemmával.

Remek, ezo humbug...