Nagymamám három hete halt meg. Miért érzek így?

Előre is bocsánat, ha picit hosszú lesz.

A családunk alapjáraton is enyhén szólva problémásnak mondható (alkoholista, problémás közös múlttal rendelkező, külön élő szülők, most már szerencsére "csak" passzív módon abúzív báty), amihez hozzátartozott, hogy anyai nagymamám súlyos Alzheimer-kórral együttélő demens beteg volt.

Kiskoromban a nagymamámat szerettem a legjobban a világon, rendszeresen hozzá menekültünk, ha otthon gáz volt, és bár kissé szigorú volt (és rendszeresen elmesélte ugyanazokat a sztorikat a világháborúról, amiket gyerekfejjel annyira nem értékeltem, felnőtt fejjel pedig már nem hallgathattam meg, mikor már szerettem volna), nála mindig biztonságban és szeretve éreztem magamat. Anyuval nem volt túl fényes a kapcsolatuk, mamám értelemszerűen nem nézte jó szemmel az apámmal való se veled, se nélküled jellegű "kapcsolatát", de vele is rendszeresen beszéltek, anyu látogatta.

Aztán olyan hat évvel ezelőtt, 14-15 éves koromban fokozatosan lett mamám egyre zavartabb, úgy indult, hogy nem tudta, mikor van éjszaka, és mikor anyu reggel átjött hozzá, felöltözve ült a fotelben, hogy várja a bátyámat, hogy hazaérjen a boltból (ez előző délután megtörtént).

Dióhéjban rohamosan leromlott az állapota, körülbelül 2017 óta már szavakat sem beszélt, enni sem tudott magától, pelenkázni kellett. Édesanyám szociális gondozó, tehát gyakorlatilag ez a munkája, ő gondozta a mamát, de mégis borzalmasan megterhelő volt számára a saját édesanyját így ápolni. Végül már csak négyórás munkarendet tudott vállalni, mert a mamát nem lehetett olyan sokáig egyedül hagyni.

Nekem közben suli volt, nyáron dolgoztam, de amiben tudtam, igyekeztem segíteni, etettem őt, pelenkáztam, de a munka oroszlánrésze egyértelműen anyura hárult, aki értelemszerűen teljesen összeroppant, mikor 3 hete elvesztettük őt egy hosszadalmas küzdelem után.

És ezért aggódom, hogy én szinte nem is érzem a változást. Furcsa, hogy nem ül a fotelben, vagy nem fekszik az ágyon, néha még most is szinte hallom, ahogy nyöszörög (szokott ilyen monoton hangon nyögdécselni, igazából mint egy kisbaba, aki még nem tud beszélni), de iszonyatos állapotban volt már a vége felé. Csontsoványra fogyott, hiába etette édesanyám bőségesen, de pár nappal a halála előtt, a kórházba kerülése előtti estén, mikor segítettem őt áttenni az ágyra, gyakorlatilag féltem, hogy összetöröm. Már nyelni sem tudott úgy, folyton félrenyelte az ételt, végül emiatt is kellett kórházba vinni.

Sírtam, mikor megtudtam, hogy meghalt, aznap pont állásinterjúm volt, elég megterhelő nap volt, a temetésen is sírtam, de azóta nem, és nem tudom, rossz érzés van bennem ezzel kapcsolatban. Nővéremet öt évvel ezelőtt vesztettük el, és akkor sokkal rosszabbul voltam (nem betegség következtében, nem előre látható módon halt meg.) Ez azért lehet, mert ő még fiatal volt, vagy a mama már amúgy sem "volt velünk" már évek óta? Történt hasonló valakivel, hogy nem úgy reagált egy szerette elvesztésére, ahogy "kellett volna"?