Miért "támaszkodnak rám" ennyire a nagyszülők?

Én azt mondtam ,nem szülök unokát, mert minek, ha ennyi hiszti van így is.

Viccen kívül, nagyon hasonló helyzetben voltam , mindig szívesen mentem , szívesen segítettem, meséltem stb. De ugyanaz a helyzet állt fel szépen , amit leírsz. Ha még mentálisan épek, próbáld meg őket rávenni olvasásra, kötögetésre, valamire ami lefoglalja őket, bár biztosan soha semmi nem lesz akkora szenzáció, mint te. :)

Ha meg már jóval idősebbek,sajnos jó tanáccsal nem tudok szolgálni, mert ha ideig-óráig meg is tudtam velük értetni a saját helyzetem, elég gyorsan vissza állt a "régi rend". Mindig hálás leszek értük és mindenért , amit értem vagy a családomért tettek, még akár a létezésem előtt is. De az idősekkel mindig egyre nehezebb lesz. Mindig egyre türelmetlenebbek, érzékenyebbek és leépültebbek lettek. Nagyon borzalmas volt, de az idő múlásával ez jár és én mindig próbáltam helyén kezelni a dolgokat, mindig ha problémázás volt, azt mondogattam magamnak , hogy "ez nem nekem szól, hanem már az egész világnak".

Aztán szegénykéimnek tényleg nem adatott meg az unokázás. :/