Két hete hogy meghalt az édesanyám öt hónapot szenvedett a kórházban. Sokat jártam hozzá. Áttétes rákja volt. Megvolt a temetés de én azt hiszem még mindig a kórházban van . El kell mennem meglátogatni Meddig fog ez az érzés tartani?

Őszinte részvétem. :(

Fel kell dolgoznod anyukád elvesztését, ez az élet egyik legkeményebb feladata. Ha már ilyen rég tudtátok, hogy nagyon beteg, akkor remélhetőleg volt alkalmad, lehetőséged elköszönni tőle.

Emlékezz rá hited szerint (azaz ahogyan csak jól esik), gyújts gyertyát, beszélgessetek róla közös ismerősökkel. Menj el hozzá a temetőbe.

Így talán lassan, ha könnyebb nem is lesz, de tudatosul, és így elkezdődhet a feldolgozása is ennek a tragédiának.

Nagyon sajnálom, ami veletek történt.

Még csak két hete halt meg anyukád, viszont 5 hónapig bejártál hozzá a kórházba. Nagyon-nagyon friss még ez az óriási veszteség, ezért érzed, hogy menned kell a kórházba. Teljesen érthető. Fel a fejjel! Egy idő után enyhül az érzés, hogy neked a kórházba kell menned. Nagy trauma ért, temetés, minden, ami ezzel jár.

5 hónap szenvedés nagyon hosszú idő, amit végig kellett nézned. Mint írtam, ezért érzed, hogy oda kell menned.

Őszinte részvétem.

Október 8-án volt 3 hónapja,hogy anyu meghalt...sokat szenvedett ő is, hasnyálmirigyrákja volt.Halála előtt olvasgattam neki a Bibliából ,mélyen vallásos volt.Mondtam neki,hogy én nem igazán szoktam a Bibliát olvasni.Erre azt válaszolta,hogy majd fogod.Halála után néhány nappal olvasgattam bibliai verseket ,hangosan, mintha anyunak olvasnám továbbra is.Nyugalom szállt meg, úgy éreztem,mintha anyu örülne ennek.Ez segített és az idő múlása...hagyj magadnak időt te is, lassan lesz csak jobb, de jobb lesz.Ő már nem szenved,megkönnyebült.Biztos vagyok benne, hogy azt szeretné, ha megnyugodnál,a régi szép emlékekre gondolnál,miket együtt éltetek át.Ha gondolod, írj privit, tudom min mész keresztül.Ölellek !

Fogadd őszinte részvétemet.

A gyász egy folyamat, amivel munka van, ún gyászmunka (pszichológia).

Ennek különféle stációi vannak, ezekre rá lehet keresni a neten, ezzel nem untatlak.

Inkább saját sztori.

1993 szept. Anyámnál megállapítják a mellrákot. Én mindössze 21 éves vagyok, fiú.

Műtét, kemó, rendbejön.

1996 év vége, fájdalmakra panaszkodik. Vizsgálatok stb, majd 1997 elején kiderül, hogy csontáttétes.

Többhavi itthoni ágyban fekvés után, magatehetetlenül 1997 07 28án hétfőn hajnalban elment. Itthon. Én ekkor 25, húgom 23.

Mivel évek óta betegre aggódtuk magunkat, az utolsó fél év kifejezett gyomorgörccsel és rettegéssel járt, így a halála nagyon megrázta a családot, de hogy a konstans aggodalom oka megszűnt, csúnyán hangzik, de ez kiragadva megkönnyebültetett. Viszonylag hamar, pár nap múlva már jöttem mentem, pár hétre rá aktív életet éltünk és apánkban tartottuk a lelket a tesómmal.

Nekem pl így felszíneses elég hamar elmúlt ez a gyászérzet, kb egy hónap múlva még egy csodálatos autót is tudtam venni, következő tavasszal becsajozni stb. Ám néha rámtört. Évekig álmodtam, hogy anyu hazajött és a halála csak tévedés volt. Az évfordulókon is megemlékezik a család. Ma már 46 éves pasas vagyok, de ma is hiányzik. Igaz, nem ez a sírógörcskerülget érzés (ez sosem volt) hanem mélyen belül, mert édesanyám nagyon szeretett engem és én is őt. Igazi cinkos, szövetségesek voltunk, nem is olyan szülőgyerek viszony.

Sajnos semmi okosat nem tudok mondani, mint hogy bátran éld ki éld meg az összes érzelmet. Engedd magadat gyászolni, ne sürgess és ne fojts el semmit.

Pár hét múlva könnyebb lesz kicsit már.

Együttérzek.

Édesapám augusztusban halt meg az otthonában és bár nem éltem vele, én találtam meg (daganatos beteg volt ő is). 1-2 hétig ha megcsörrent a telefonom, vártam, hogy ő hív. Bevásárláskor eszembe jut, hogy mit szokott kérni... Ahogy telnek a napok, kicsit talán enyhül a fájdalom, de még mindig nagyon nehéz. Kitartás!

Részvétem Kérdező :-(

Nekem parom 5 hónapja ment el, szinten daganat. Sajnos sajat betegseg "kellett" hogy felrazzam magam kicsit, mert szó szerint belebetegedtem. De van 2 kicsim, senkijük nincs rajtam nélkul, ezert elkezdtem mondani a paromnak, hogy nekem itt kell maradnom a gyerekekkel... minden nap imadkozom... rettenetesen hianyzik es sosem fog mulni a fajdalom, csak "megszokja" az ember hogy nincs itt :-(

Őszinte Részvétem!

Nekem is volt ilyen érzésem, mikor meghalt Édesapám. Az első hét még nem volt vészes, mert lefoglalta az ember a temetésre való készülődés, meg igazából felé se fogtam. Temetés után viszont nekem is voltak ilyen érzéseim, hogy nem vittem vissza orvosi vizsgálatra, vagy hogy nem találom az öltönyét , mit vesz fel egy adott alkalomra, stb. nekem kb. 3-4 hónap volt míg helyrejöttem, de utána nagyon sokszor eszembe jutott a hiánya. Most 5 év után már persze túl vagyok rajta, de örökre bennem marad a hiánya miatt egy érzés, ami sose múlik el.