El lennék kényeztetve? Hogyan tudnék "tenni ellene"?

Előre félek, hogy az egész sztori úgy fog hangzani, mintha egy gőgös kisfiú siránkozna, hogy mindene megvan. Ami persze nem igaz, átlagos, úgymond középosztályú családban élek, bár az utóbbi időben egy új munkalehetőség miatt édesanyám nem sokkal több munka mellett, sokkal jobban tud keresni.

Apukám átlagos buszsofőr, akiről tudom, hogy ha csak vele élnék a kellő szigort megtartaná, és nem panaszkodnék ilyen miatt. Anyukámmal más a helyzet. Szüleim második házasságából való gyerek vagyok, 2 másik testvérem van, a fiatalabbik, a bátyám is 25 éves, ő a barátnőjével él, a nővérem aki 29 éves pedig most egyenlőre velünk, amíg házat nem találnak, nemrég született a fia.

Amikor a testvéreim nevelkedtek, ők egy fokkal visszafogottabban nőttek fel. Anyukám, viszont akkoriban rengeteget dolgozott, bár próbált mindent megadni a gyerekeinek. Majd miután anyukám és apukám egymásra találtak, a közös kassza bővülhetett, nem túlzottan sokkal, de jobb életet engedhettek meg maguknak. A testvéreim átlag iskolákba jártak, mind a kettőjüknek van érettségijük, ez persze a legmagasabb végzettségük.

A szüleimnek természetesen én vagyok a legféltettebb kincs, a legkisebb gyerek (jóval).

Az utóbbi években, már előfordult, hogy kétszer nyáron, és egyszer a tavaszi szünetben is el tudtunk menni nyaralni. Kiskorom óta voltam Balatonon, Olaszországban, Horvátországban. Akármennyire is hülyén hangzik, ezekre ráuntam. Nem feltétlen teljesen, de mindig a szüleimhez voltam láncolva, már nagyon várom, hogy kicsit szabadabb legyen az életem, ugyanis szeptembertől, már Pestre fogok járni középiskolába. Szóval, akárhányszor megemlítem nekik, hogy nem-e baj, ha idén ki szeretném hagyni például a tavaszi kétnapos balatonozást, ekkor mindig ugyanazt kapom a fejemre: "más gyerek örülne, ha ennyiszer elmehetnének nyaralni, úgyis csak a szobában ülnék". Az utóbbi nem feltétlen nem igaz. Valójában én mindig is jobban szerettem itthon ülni, a kerti felfújható medencénkben pancsolni, mint mindig eljárni 1 hetekre. Bár főként egy a bajom: hogy hármasban megyünk a szüleimmel, mivel a testvéreim már idősebbek.

Nyomasztóan érzem mindig magam, úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen, akit a szülei elrángatnak, hogy "gyere, úgyis a gép előtt ülnél". Illetve nagyon bánt, hogy a nővéremtől már többször kaptam szemrehányásokat, mindig azzal illet, hogy ki van nyalva a seggem.

Örülök, valamilyen szinten, hogy legalább engem nyüstölnek a szüleim, hogy tanuljak, ugyanis őket nem nyüstölték, nem is mentek nagyon messzire tanulás ügyileg (bár régen egy valamirevaló szakember kapott állást, és nem kellett mindenhez érettségi).

Tudom, úgy érzem az egész szöveggel kapcsolatban, hogy itt vagyok én a "gazdag gyerek", de nem tudom milyen lehet a rosszabbik élet. Nem akarok rossz életet, viszont egy dolog van amitől nagyon félek.

Apukámat nagyon tisztelem. Nehéz gyerekkora volt, és mindig képes volt megállni a helyét.

Nagyon félek attól, hogy ha tudni fogok füvet nyírni, meg kapálni a kertben az nem lesz elég ahhoz, hogy talpraesett legyek. Félek attól, hogy amint olyan korban leszek, már házat fognak tenni alám, és semmi talpraesettség sem lesz bennem. Félek ettől, és nem tudom, mire leszek képes, ha már csak egyedül leszek, vagy mire lennék képes, ha egyedül kellene lennem.

Köszönök előre minden választ.

14/f