Tegnap 10 hónap után szakított velem a párom. Esküvőt terveztünk októberre, minden le van foglalva. Mit tegyek?

Nem elkeseríteni akarlak, de sajnos van, hogy két ember hiába szereti egymást, nem tudnak együtt élni. Én nem vallom azt,hogy a házassághoz, együttéléshez elég a lángoló szerelem. Pláne, hogy az egy idő után lecsendesül, és akkor jön elő az "együttélni tudás",a tolerancia, a kompromisszum. Ezek legalább annyira kellenek egy kapcsolathoz, mint a szerelem. És igen, hiába szeretem én a másikat, ha esetleg vannak olyan tulajdonságai, ami miatt nem tudok vele együttélni. Mert sok ilyet látunk. Nekem pl. volt olyan pár a baráti körömben, ahol bár nagy volt a szerelem, mégis annyira különbözőek voltak minden téren, hogy nem tudtak együttélni. A lány egy nagyon labilis idegrendszerű emberke volt, sok dühkitöréssel, már-már idegösszeroppanással stb. A fiú bár imádta, és próbált kitartani mellette, rájött, hogy lassan ő is kezd tönkremenni, "megbolondulni", az állandó veszekédesek, indulatok miatt. Két választása volt, vagy ő is ilyenné válik, vagy akárhogy is fáj, de elhagyja. És jobb volt így. Ha belegondolunk, hogy évek múlva mindketten idegroncsok lesznek, és teszem fel így vállalnak gyereket, és nem mellesleges boldogtalanul, állandó idegben élik le az életüket. A lánynak kezelés kellett volna, de arra nem volt hajlandó, pedig a srác bárhova elment volna vele, bármit megtett volna érte.

Az ellentétek vonzák egymást, de csak bizonyos mértékig. És hidd el, ha elhagy, akkor nem ő volt neked megírva. Mert az IGAZI, életed végéig a társad lesz. Nem mondom, hogy ne harcolj érte, de csak addig amíg van értelme. Szerintem is hagyd most egy kicsit, aztán ha visszajön, minden erődet összeszedve próbálj magadon változtani. Akár orvosi segítséggel is. Ezt nem kell szégyelni, előtte meg pláne nem. Sőt, ha látja, hogy bármi áron meg akarsz változni, sokkal jobban melléd fog állni. Most sajnos nem tudsz mást csinálni, mint kivárni.

Hidd el ha igazán szeretne kitartana melletted jóban roszban és támogatna ahelyett, hogy az első akadálynál elmenekül.

Tudom miről beszélek. Hidd el az a fiú nagyon gyenge,s ha a szülei is valóban befolyásolták akkor meg főleg. Persze biztos hogy benned is van hiba, de a menekülés nem valami férfias. A felnőtt emberek álltalában leülnek és megbeszélik.

Elmesélném Neked az én történetem:

Amikor összejöttünk a párommal rá egy kis időre összeköltöztünk (anyagias szempontok miatt stb.) és jöttek a problémák. Sokat veszekedtünk nem tudtunk összeszokni. Azt beszéltük, hogy folytassuk külön, mert állandóan csak marjuk egymást, nem voltunk egymásra hangolva stb. De ennek ellenére mindketten nagyon szerelmesek voltunk, de mégis veszekedtünk (főleg az én hibámból). Elhatároztuk mindketten, hogy megváltozunk: odafigyelünk egymásra és semmiképp nem hagyjuk hogy veszekedésig fajuljanak a dolgok. Nehezen tudtam betartani hogy néha ne boruljak ki, de az lebegett a szemem előtt hogy ha veszekszem, akkor elveszítem őt, pedig nagyon szeretem. Megtanultunk egymás mellett élni. Azóta jópár év eltelt és nagyon boldogok vagyunk együtt. És szinte sosem veszekszünk. Csak egymásra kellett hangolódni.

Neked is ezt tanácsolom. Ha szereted, akkor megváltozol. Ha ő is szeret akkor pedig ad esélyt, hogy megpróbáld,ha látja, hogy Te most tényleg elhatároztad és megváltozol.

De vigyázz, ha megkapod az esélyt és elszúrod, akkor nem lesz több.

Óriási hiba azt mondani annak, aki nem a saját lakásában él, hogy ha nem tetszik el lehet költözni. Ez visszaélés a hatalommal. Ugyanis annak mindig könnyebb, aki otthon van. Azé a hatalom, és iszonyat nehéz észrevenni, hogy visszaéltél vele. Mert milyen élet az, ha csak akkor lehet nyugodt a párod, ha azt teszi, ami neked tetsző? Hogy lehet így önmaga? Ezt a hibát én is elkövettem ennyi idős koromban. Megmondtam, ha nem segít a háztartásban, mehet is szépen haza. Nem sokszor, talán 2-3-szor mondtam 4 év alatt. És nem tudtam róla, de ő folyamatos rettegésben élt emiatt. Aztán egyszer robbant. Akkor összetört egy ablak, és vele minden. Nem volt soha szerelem, de egy nagyon fontos barátot veszítettem el. Sok időbe telt, mire rájöttem, hol hibáztam én.

Az új kapcsolatomban már tudatosan figyelek erre, hogy soha ne éreztessem azt a partneremmel, hogy én vagyok itthon. Ha nem lesz így vagy úgy, akkor szevasz...Pedig visszaélhetnék vele, de minél kiszolgáltatottabb ilyen szempontból a másik, annál inkább vigyázni kell.

Ezt a hibát nem követem el soha többé. A múltkor egy vita alkalmával azt mondta, amikor 3 napig nem szóltam hozzá, hogy ő akkor elmegy, ha úgy döntök, mert látja hogy nem jó nekem vele. Megkérdeztem, ezt miért én döntsem el? Én csak annyit kértem, döntse el ő, és akkor menjen el, ha már nem szeret. Elengedtem, de nem küldtem el.

Most is válságban vagyunk, és tudom, hogy a fejében ott van, ha nem tudunk ezen túllépni, neki kell mennie. Valahogy meg kell mondanom neki, hogy nem, ez az ő otthona is. Ha megbánt, akkor is. Ha megy, azt majd önként teszi. Persze van határ, agresszió, megcsalás, amikor nem kérdés. De súlyos hiba költözéssel fenyegetni valakit tulajdonképpen piti dolgok miatt.

Én most asszem más jellegű hibákat követek el, ahogy ő is...Ezekből se nagyon tudom, lesz-e kiút. De az ember legalább abból tanuljon, amin túl van.