S. O. S. Kihez forduljak vagy mit tehetek abban az esetben, ha az apa nem hozza vissza a gyereket a megbeszélt időre?

Az a gond ezzel a hozzáállással, hogy ha te szörnyeket látsz a sarokba, akkor hiába mondják neked mások, hogy ott nincsenek szörnyek, ők nem látnak ott semmit, a te számodra a szörnyek ott vannak, magad teremted meg őket a saját szabad akaratodból, a saját elméd segítségével.

Ami a legrosszabb ebben, hogy ezek a szörnyek néha valósággá válnak, ha nem is pontosan úgy, ahogy előre elképzelted.

Ha egy egész ország a háborúra készül, akkor hiába mondják a politikusok, hogy erre pont a béke megóvása érdekében van szükség, ott előbb-utóbb háború lesz. Ezt ezerszer, ha nem milliószor igazolta a történelem. Neked is felesleges előre fegyverkezned a volt párod ellen.

Lehet, hogy mindenben igazad van, amit róla mondasz, én ezt nem tudhatom. A tény, hogy együtt éltetek, van egy közös gyereketek, tehát valamikor szerettétek egymást. Aztán ez elromlott. Van ilyen. Most nem éltek együtt. Jó. Egy kis időre el fogod veszíteni a kontrollt a gyereked felett. Ez ijesztő lehet. Rendben. De ott a másik oldal. Te is írod, hogy örülsz, ha foglalkozik vele. Koncentrálj erre! Esetleg mond is meg az apának, hogy mennyire örülsz ennek! Ettől ő jobban érzi majd magát, és megdicsérve igyekszik majd még jobb apa lenni, amibe bele tartozik az is, hogy időre visszahozza. A negatív hozzáállás negatív következményeket szül az esetek többségében. A pozitív pozitívat.

Hasonló helyzetbe kerültem, amikor szétváltunk kislányunk apukájával. Többször megfenyegetett, hogy elviszi a gyereket végleg és majd én jövök látogatóba, ha engedi (mással is fenyegetett, de ez nem a kérdéshez tartozik szorosan, csak a félelmeimhez). Minden egyes alkalommal, amikor nála volt a gyerek, rettegtem, hogy nem hozza vissza. Már 10 perces késésnél is azt latolgattam, hogy őt hívjam előbb vagy máris a rendőrséget, mert úgy éreztem, na, ma van itt az a nap, amikor MEGTÖRTÉNIK. De sosem történt meg. Sőt, új párom jó tanácsát megfogadva, félelmem ellenére engedtem olyan dolgokban is, amelyekről azt hittem, hogy na ezt már aztán soha, pl. hogy apánál aludjon a gyerek (akkor múlt 2 éves). És tudod mi volt a meglepő? Hogy annak ellenére, hogy "csökkentettem" az ellenőrzést, az apuka hozzáállása javult. Pl. felhívtak, amikor nála volt a kislányunk, hogy most éppen ezt vagy azt csináltuk. Ezen túl pedig figyeltem a gyereket. Ahogy fejlődött a beszéde, egyre többet tudott elmondani a találkozókról és láttam: a kislányunk élvezi, hogy az apukájával találkozik. Örömmel megy hozzá. És ez nekem mindennél fontosabb volt, hiszen itt most nem én rólam volt szó, hanem a gyerekről. És a félelmek, amiket megéltem, az én félelmeim voltak, nem a lányunké.

Ebből következik valami, ami talán nem fog tetszeni, de én megéltem, ezért merem állítani. Bármilyen furcsa és elsőre ellenszenves volt a felismerésem, de rájöttem (segítséggel), hogy ilyen, hangsúlyozom ilyen helyzetekben nem a gyereknek van arra szüksége, hogy az anyjával legyen sülve-főve, apától elzárva, hanem ez az anya szükséglete. Féltem elveszteni a hatalmamat, féltem elveszteni az irányítást. Féltem, hogy ha nem én irányítom a helyzetet (mikor érkezik vissza a gyerek pl.), akkor összedől a világ. Vagy felrobban. Vagy olyasmi történik, amire szavam sincs.

A konkrét kérdésedre a válaszom: adj esélyt az apának, hogy (jó) apa lehessen. Válaszd szét azt, ami közöttetek történt, ami rossz neked és a volt párodnak, és azt, ami a gyereketekhez fűz titeket. Ami nagy valószínűséggel jó. Mindent beszélj meg az apával, ami a gyereket illeti (nekünk eleinte rettentően nehéz volt, kezdetben 5 perc gyerekezés után áttértünk személyeskedésre (értsd: szóbeli bántalmazásra, veszekedésre, egymás ócsárlására), majd már csak 10 perc múlva stb., aztán egyszer végre úgy tudtunk beszélni, hogy nem a válásról, fájdalomról, hanem tényleg a gyerekről esett csak szó). Kérd ki a véleményét, nekem ez is bejött. Eleinte azt a választ kaptam, hogy minek kérdezed, úgy is magad döntesz, de kitartó voltam és meglett az eredménye - a kiegyensúlyozott kapcsolat. És engedj. Hidd el, ez is kamatozott nekem, pedig nem hittem volna soha életemben, hogy ez bejön. Engedtem egyszer, másodszor, sokadszor és egyszer csak visszakaptam (még megjegyzés is volt hozzá, hogy mert eddig olyan jó fej voltál velem...).

Ez egy nagyon nehéz út, kemény munka. Nekünk kb. 2 évbe került, hogy elviselhető állapotba hozzuk a gyermekünk közös nevelését. Nekem kb. 1,5 évbe tellett, mire sikerült úgy szembenézni a félelmeimmel, hogy már nem rettegek 10-15 percek miatt. Múlt nyáron a kislányunk 5 napot nyaralt az apjával. És túléltem :D. Ők ketten meg nagyon boldogok voltak. Anyaként nekem ez nagyon sokat jelent - a gyerekem boldog.

Hát, én ezt tettem. Ha biztatásra van szükséged, tanácsra, nyugtatásra, írj privit, sorstárs.

34 éves nő, 3 éves kislány anyukája.