A szüleim rámuntak? Van még remény?

Mit tegyek?

A fő gond az apámmal van. Anyámmal már rég nincs olyan kapcsolatom, hogy azt valaha is helyre lehetne hozni, úgyhogy őt most inkább hagyom. Apám soha nem foglalkozott velem túlságosan sokat, de most azt hiszem, végleg belefáradt a dologba. Én már régóta önellátó vagyok, magamra főzök, takarítok, a kisállatot én gondozom stb. Szüleimmel csak reggel találkozom pár percre, amíg elkészülök és húzok suliba, meg késő este, mikor hazaérek. Beszélgetéseink az utóbbi hónapokban már csak arra korlátozódtak, hogy a "nyuszi megint kirúgott egy kis forgácsot a ketrecből, menjek és takarítsam fel", meg "menjek ki a konyhába és mosogassak el utánuk", és reggelenként "öltözzek fel jól, mert hideg van". Nem is tudom az idejét, mikor beszéltünk másról. Nemrég anyám megemlítette, hogy milyen keveset beszélünk, úgyhogy elkezdtünk beszélgetni. De nem bírta megállni, hogy be ne szólogasson, úgyhogy a végén megsértődtem, és elmentem.

A baj az, hogy apám ma reggel kitalálta, hogy öhm.... - most kitalálok valamit, jó? nem akarom, hogy rámismerjenek. - hogy mostantól kezdve főzzek egyedül. Eddig együtt főztünk, de ő úgy gondolja, most már elég "nagy" vagyok, csináljam ezt is egyedül. Ez volt az egyetlen dolog, ami közben úgy ahogy beszélgettünk, és együtt voltunk. Most már ez is a múlté?

(tudom, hogy korábban azt írtam, régóta egyedül főzök - ez csak egy példa volt)

Egyre többször várja el, hogy kiszolgáljam, takarítsak ki nála, mosogassak el utána - már csak erre vagyok jó neki? Rámunt?

Elsősorban azok válaszát várom, akik már átéltek hasonlót.