Betennéd a szüleidet az öregekotthonába?

Senki sem úgy indul neki, hogy képes pelenkázni a másik embert. Az élet hozza így. Én sem így indultam neki, én is úgy gondoltam, hogy a szívem szakadna meg, és nem lennék rá képes, ha így hozná a helyzet. Aztán így hozta. Nem az én dolgom lett volna unokaként, de anyám testvérei csak az örökségért tudták a markukat tartani, így jobbára anyámra és rám maradt nagymamám ápolása. Három hónapon keresztül! Soha nem fogom azokat a hónapokat elfelejteni! Először csak beteg lett, azt hittük, hogy meg fog gyógyulni, mentem hozzá naponta többször, mert anyám dolgozott, hogy mi kell a boltból, mit főzzek, otthon megfőztem, vittem az ebédet, elmosogattam, két háztartást vittem egyszerre. Segítettem átöltözni neki, befeküdni az ágyba, betakartam..stb. Jobb is lett az állapota, aztán egy pillanat alatt kb. háromszor olyan rosszul lett. Kiderült, hogy a rák megtámadta a nyirkokat és azt mondta az orvos, hogy órái lehetnek hátra maximum. Még hetekig élt. Tudatánál volt, és nem akart kórházba menni, de nem is engedtük volna már akkor. Így voltunk nyugodtak, hogy ott lehettünk mellette, hogy láthattuk, hogy beszélgethettünk vele. Kész kínszenvedés volt - lelkileg és nem fizikailag - látni, ahogy szenved, ahogy napról-napra egyre rosszabbul van. A legkisebb érintésre visított a fájdalomtól. Mire egyedül átpelenkáztam szakadt rólam a víz, pedig anyám szó szerint öt percre ugrott haza, hogy tiszta fehérneműt hozzon nekünk. Egy világ dőlt össze bennem, amikor meghalt, sosem fogom elfelejteni. Pont én vigyáztam rá azon az éjszakán, már este hétkor tudtuk/sejtettük, hogy nemsokára meg fog halni, mert feketedett a sarka. Ordítva, visítva hívtam fel az ügyeletes doktornőt, hogy mit csináljak. Be akarta vitetni a kórházba, nem engedtem. Egyre lassabban vette a levegőt, és 1 óra 21 perckor végleg eltávozott közülünk. Emlékszem kimentem hátra a kertbe, ott összeestem és csak sírtam és sírtam. Azt mondták előtte a rokonok, hogy mekkora megkönnyebbülés lesz, ha meghal, mert már legalább nem szenved. Hát nem így van, nem így volt. Mérhetetlen volt a fájdalmam. Lecsuktam a szemeit, felkötöttem az állát, és szóltam a családnak. Lemosdattuk, felöltöztettük, utána egyesével elbúcsúztunk tőle. A fülébe súgtam az alábbi versrészletet: "S belesuttogom a láthatatlan szelekbe: Szeretlek, szeretlek, szeretlek!..."

A temetésén remegett kezem-lábam, levegőt sem kaptam. Mikor kinyitották a koporsót akkor láttam/láttuk az arcán, hogy mennyire kisimult, mennyire kipihent. Elmúlt a kín, a fájdalom, a szenvedés összes nyoma az arcáról. Olyan volt, mintha aludt volna. Olyan jól esett még utoljára átölelni és megpuszilni. Sosem felejtem el.

Azóta is állandó lelkiismeretfurdalás gyötör, hogy amíg élt miért nem mondtam többször, hogy szeretem, hogy miért voltam olykor-olykor rossz unokája. Ha mindent visszacsinálhatnák, akkor nem így csinálnám a dolgokat, de ugyanúgy ápolnám. Még ha a szívem hasad is bele.

Átestem a haldoklás, a gyász öt fázisán, illetve még most is abban vagyok. Én aki nem a beteg, hanem az unoka vagyok, átestem ezeken a szakaszokon.

Elutasítás: mikor kiderült, hogy rákos letagadtam, hitetlenkedtem, hogy nem ez nem lehet igaz. Éjszakákon át bújtam az internetet, hogy mi mindennek lehetnek még ugyanazok a tünetei.

Düh: Ez bánt a legjobban. Dühös voltam, hogy feladta. Dühös voltam, hogy lebetegedett. Dühös voltam rá mindenért. Felemlegettem magamnak a régi sérelmeimet, nem kellett volna.

Alkudozás: alkudoztam istennel, alkudoztam önmagammal, alkudoztam vele. Hogy megteszek bármit, ha meggyógyul, hogy még csak ezt a gyógyszert vegye be, elhalasztom és lemondom az államvizsgámat ha nem hal meg, hogy harcoljon értem, hogy harcoljon értünk.

Depresszió: Ebben a szakaszban vagyok még mindig. Hol jobb, hol rosszabb. Nem bírok és nem akarok a következő szakaszba átlépni, ami a belenyugvás. Ebbe nem tudok belenyugodni. Nem bírom elengedni. Olyan boldog vagyok, amikor vele álmodom. Ha elengedném soha többet nem álmodnék vele. Ha elengedném soha többet nem érezném az illatát. Ha elengedném soha többet nem érezném, hogy a lábamat simogatja a kezével, amikor lefekszem aludni. Nem ettem napokig, nem ettem hetekig, cigarettáztam, levágattam a derékig érő fekete hajamat két centisre, sírtam, dühös voltam, majdnem ráment a kapcsolatom. Az rántott vissza ebbe a világba, hogy a halála után pár hónappal állást találtam. Ott muszáj voltam újra a magam ura lenni.

Újra megtenném, bár nem tudom, hogy hogy volt rá akkor ekkora erőm. A halála éjszakáján ott ültem a fejénél, simogattam az arcát és azt suttogtam a fülébe, hogy minden rendben lesz, ne féljen semmitől sem, majd mi mindent elintézünk, és, hogyha úgy érzi, hogy mennie kell, hát menjen. El is ment, és én ezt soha, de soha nem fogom elfelejteni. Ezen nem lehet keresztüljutni. Ez örök kereszt lesz a hátamon.

Nagyon érző szívű vagy,ez nagyon szimpatikus,előző író

:,))

Ahogy nézem, itt nagyon sokan nem a reális világban élnek. Mit tesz az, aki egyedülálló, egész nap munkába jár és keres 100000-120000 Ft-ot havonta (brutto), vagy ha az ország másik felén lakik - 600-800 km-re? Ugyanis nagyon sokan vannak igy - ök egyszerüen nem tudják megoldani azt, hogy saját maguk gondoskodjanak a szülöröl, mivel ha otthon ápolják, akkor megszünik a munkájuk és a megélhetésük, vagy másra bizzák - otthonba kerül a szülö, mert másként lehetetlen, ennyiböl ápolót se lehet fizetni.

Szép az idealista elképzelés, de van akinek nincs rá lehetösége.

könnyebb út?

hát baxa meg az összes csököttagyú, aki képes bárkit megvádolni azért, hogy mi nem pelenkáztuk a nagyszüleimet.

mert basszus, én pelenkáznám egész nap, ha nem lenne mögötte az a mérhetetlen fájdalom, amit érzek, hogy így látom. ráment volna az összes idegem, nem bírtam volna sírás nélkül. addig senki ne pofázzon, amíg nem volt ilyen helyzetben.

ő is pelenkázott, mikor pólyás voltam, csak ezt vesd össze azzal, hogy az neki öröm volt...

nem csak azt kell nézni, hogy fizikailag képes vagy-e rá, henm hogy lelkileg ez mennyire tör össze??? biztos, hogy nem lennék ép ember, ha végigcsináltam volna akkor azt a 4 hónapot...

nézzetek le, pontozzatok le, küldjetek el a bús fenébe.

és érezzétek csak a fele fájdalmamat, meg fogtok érteni...