Mi a véleményetek? Mit kellene tennem? (bővebben lent)

A lányomnak nagyon megváltozott a viselkedése az utóbbi időkben. Egyik este (kb. 6-7 hónapja) néztünk egy filmet, aminek az üzenete nagyjából az volt, hogy ne a társadalom elvárásai szerint éljünk, hanem vállaljuk fel magunkat. Nem tudom már mi volt a film címe, de szerintem az volt ilyen hatással rá.

Egyik nap odajött hozzám, hogy vágassuk le a haját (derékig érő hosszú szép haja volt). Megkérdeztem tőle, hogy biztosan ezt szeretné? Erre ő határozottan, szinte feldúltan rávágta hogy igen. Két hétre rá kértem neki időpontot, hogy addig hátha meggondolja magát, nem így lett: levágatta a haját rövidre.

Később feltűnt, hogy a szokásosnál is gyakoribbak a hangulatingadozásai, impulzívabb lett, még kevesebbet beszélt velünk, nem sokat, de romlottak a jegyei, bezárkózott a fürdőszobába, a saját szobájába vagy elment sétálni és órákra eltűnt. Bármikor, ha beszélni próbáltunk vele, nem hagyta. Egyik este mikor jobb hangulatban volt megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre ő felpattant és berohant a szobájába, már majdnem bezárta az ajtót, de még sikerült bemennem és megdöbbentett amit láttam (nem nagyon járok a szobájában, mert ő rendezi a dolgait). Depresszív hangulatú rajzok és képek voltak a szekrényre, parafatáblára, ide-oda rakva, az ablak el volt sötétítve, néhány fényképről kifirkálta önmagát, letakarta a tükröt és néhány ruhája szétszaggatva hevert a padlón pár új fiú ruha mellett, amiket még életemben nem láttam. Csak álltam az ajtóban, megdöbbenve, köpni-nyelni nem tudtam ő pedig ült a szőnyegen és zokogott. Mikor kicsit összeszedtem magam leültem mellé és átöleltem, legalább 10 percig zokogott mikor végül hajlandó volt megszólalni. Akkor és ott döbbentem rá, hogy semmit sem tudok a saját gyermekemről. Elmondta, hogy igazából évek óta depressziós, de nem bírja tovább rejtegetni és gyűlöli önmagát. Mikor megkérdeztem, hogy miért azt válaszolta, hogy undorító ahogy kinéz; gyűlöli a testet, amibe született, és nagyon utálja amikor azt mondjuk neki hogy. lány, kislány, lányom . (Pedig szép, karcsú, magas, okos és nekünk eddig vidámnak mutatta magát, de mint kiderült nem az).

A beszélgetés után egy kicsit jobb kedve volt, egy darabig aztán jött egy telefon az iskolából, hogy nem ment be. Nagyon ideges lettem, próbáltam hívni, de nem vette fel. Mikor később hazajött megakartam vele beszélni, de szárazra sírt szemekkel berohant a szobájába. Az ajtón keresztül elmondta, hogy bántják az iskolában (nem fizikailag), na ekkor eldöntöttem, hogy beszélek az osztályfőnökkel vagy az igazgatóval (amit már utólag nagyon megbántam). Nem kaptam segítséget, sőt mint az később kiderült csak rosszabb lett a helyzet. Az igazgatónő az osztály előtt alázta meg a gyerekem azzal, hogy 18 évesen miért nem tudja megvédeni önmagát. Ennek hatására megint kizárt az életéből, majd egy veszekedés során véletlenül kiszaladt a száján egy mondat ami sokkolt: "Még megölni sem sikerült magam, amilyen szerencsétlen, szánalmas roncs vagyok!" Ezek után már tényleg pánikba estem, nem élném túl ha elveszteném.

Könyörgöm valaki segítsen! Nem tudom mi tévő legyek. Vigyem el pszichológushoz? Azt sem tudom mi a konkrét baja...

Egy kétségbeesett Anya.