Miért nem tudom csak úgy összerakni a cuccát, és kirakni? Könnyűnek hangzik, elkezdtem, de nem ment.

Szerdán egyedül voltam itthon, és ne lássák a kicsik, hogy az apjuk cucca eltűnik itthonról, azért akartam összepakolni. De nem tudtam végigcsinálni. Itt volt a bőrönd, és nyitva a szekrény, de nem ment.

Nem a nővel tört össze, azon régen túl vagyunk, hogy rommá tett. Mégis qvára fáj valami bennem. Ha kérdez azt sem tudom neki elhinni már. Pedig nem most csalódtam benne. És kavarognak a gondolatok a fejemben, tombolni bőgni üvölteni akarok, és nem megy, csak vergődök.

Elengedtem a gyerekeket vele játszóra, és remegek, legszívesebben elküldeném, és maradnék én a gyerekekkel, mert ha eddig nem volt igénye rájuk, akkor most már ne is legyen... És sülthülyének érzem magam miatta.

Azt hittem már nem tud jobban megalázni, bántani, fájdalmat okozni. És fel sem fogja mi mindent adtam fel ÉRTE, és mi az amit eldobott, és és és.

És hiába mondtam eddig nem hallotta meg, most meg már minek. És van egy napom ráncba szedni magam, új munkahely, új élet, én meg olyan problémáján agyalok, ami nonszensz. Időben hazaérjek a gyerekeimhez, mert nem hozott magával borotvát, és este haza tudjon menni még borotválkozni, és sírva röhögök ezen.

Valamikor átjön, amíg nem vagyunk itthon, és elviszi a cuccát. Ruhái könyvei vannak csak, egy táskában elfér mindene.

Megegyeztünk, ahogy lejár a próbaidőm(új munkahely-3hónap) beadjuk a papírokat, megbeszéltünk már mindent, közös vagyonunk nem lett, amit hoztam az az enyém(teljes háztartás, egy teáskészlet és egy étkészlet az apósomé, minden más ingóságot hoztam a közös életünkbe(hogy költözhessünk a plafont a padlót az ajtót... én tettem bele a házba, igazolni is tudom, szóval sokat tett a közös együttélésért), gyerektartást is reálisan látjuk, csak idő, amíg lefutjuk, és kimondják a boldogító nemet.