Nektek is ilyen nehéz gyerekkorotok volt, vagy úgy nőttetek fel hogy a családnak, unokáknak nem volt értéke? Bocsi ha hosszú leszek

Nekem jó gyerekkorom volt, de az apai nagyszülőkhöz különösebben szoros szál engem sem fűzött. Nálunk is hasonló volt a téma, a gyereket kiskorától munkára kell nevelni, sosem elég jó semmi. Anyu nem elég jó menynek (azóta sem), mi nem vagyunk elég tehetségesek a testvéremmel, stb. Ha valamit rosszul csinálunk jól meg kell verni, nem csak leszídni....

Anyu nem állt ki az igazáért, erről mi beszélgettünk is sokat. Azt mondta nincs értelme, csak olaj lenne a tűzre. 400 km-re élnek tőlünk, amennyit muszáj, annyit kibír mellettük, aztán hazajövünk és megkönnyebbül, ennyi. Mi is utáltunk menni tesómmal. A nagypapám már nem él, a nagyim pedig rengeteget változott amióta rájött, hogy ő sem lesz már fiatalabb és bizony segítségre szorul. A háromból 2 fia meghalt, a menyeit eltolta magától az utálatával (mert egyik sem volt jó az ő tökéletes fiaihoz), csak mi maradtunk neki, most van gondban.

Anyun érzem azt, hogy most jön rajta ki ez a rengeteg rossz, amit az évek során kapott. Kicsit megleckéztetné a nagymamámat, ha tehetné... Érezze milyen az, amikor valami nagyon kell, valamit nagyon akar, nagyon szükség van és nincs aki megtegye. Ennyit ért el azzal, hogy 25 övég oltogatta anyut. Teszem hozzá ennek ellenére is volt olyan időszak, hogy anyu pelenkázta őt, mosdatta, stb... Azóta másként áll a nagyim is hozzánk!

Ezt leszámítva a mi családunkban nem voltak hatalmas problémák, összességében boldog gyerekkorom volt. Viszont 22 éves vagyok és 2 éve tudtam meg, hogy anyu felőli nagypapámról anyu 27 éves koráig semmit nem tudott. Akkor ő kereste meg, hogy nekünk legyen nagypapánk. Régen alkoholista volt, de értünk, gyerekekért minta nagypapa lett. Én ebből sosem érzékeltem semmit, hálás vagyok anyunak, hogy anno így döntött, mert nekünk ő tényleg csodálatos és odaadó nagypapánk volt. Pont egy éve halt meg szegény. Ledöbbentem, amikor anyu elmesélte, hogy valójában ő vele sosem foglalkozott papám, amíg gyerek volt.

lehet nem ennyire,de nekem se volt könnyű.pontosabban még mindig nem az,hiszen középiskolás vagyok és a szüleimmel lakom(gondolom ez érthető).bár fizikai bántalmazást nem sűrűn kaptam,csak kiskoromba a féltesómtól(akivel most elég jóba vagyok),de lelkit annál inkább.kezdve onnan h családom egyik fele utálja a másikat,apám folyton játssza a domináns alfa hím szerepet;szerintem azért mert elég gyenge.már mint nem fizikailag,hanem a családban szinte mindenkinek elvárása van vele szembe és sokszor nem is tisztelik... emellett jópárszor megkaptam én is,h semmirekellő tróger vagyok,pedig elég sokan jó véleménnyel vannak rólam.anyámat egyáltalán nem érdekli az én lelki állapotom,számára a saját boldogsága a legfontosabb.

én is önbizalomhiányos voltam és vagyok,ráadásul engem nem igazán kötnek le azok a dolgok ami a legtöbb kortársamat vagy barátomat,emiatt még inkább elszigetelődök a környezetemtől.most,kamaszként,ott tartok h semmit se érzek a szüleim iránt... mivel semmi okom h éljek sokszor gondoltam az egyszerűbb megoldásra.azt viszont megfogadtam h ha még is felnövök,nem fogok olyan nyomorék életet élni mint a szüleim,és ha netalántán lesz egyszer gyerekem,biztos h oda figyelek rá h kiegyensúlyozott,erkölcsös,boldog és életvidám legyen.

bocsi h én is novelláztam :D,csak hát ki kívánkozott,meg gondoltam a kérdésedre ildomos nem 2mondatban válaszolni.

16/F

"néha akarva, akaratlanul rugok bele a másikba"

Ajajj. Ezt bizony otthonról hoztad magaddal, szép kis teher. Évek kőkemény munkája lesz, mire erről leszoktatod magad. Tudom, mert én is átestem ugyanezen, annyit szemétkedett velem pont a saját családom, hogy indokolatlanul hevesen reagáltam , ha valaki bántani próbált. Majdnem negyven voltam, mire ezt kiirtottam magamból. Erre figyelj, mert elmarod a szeretteidet magad mellől.

én annyit szürtem le a történetből, hogy a nagyapád anyukádat hibáztatja, mivel született egy autista tesód. bisztos anyudon is csattant az ostor, de mint látom te is megittad a levét.

az fura, hogy semmilyen kapcsolatod nincs a húgoddal, attól, hogy autista, és nem beszélhet veled, még kimutathatnád neki, hogy szereted. pl. átöleled, vagy ilyesmi, foglalkozol vele.

megdöbbentő, hogy mi maradt meg benned, az ötéves kori emélékeket sem tudtad feldolgozni. ezeket a dolgok, mivel nem tudtad feldolgozni őket,előbb-utóbb feltörnek. ebből látom, hogy mennyire fontos a gyerekek a stabil családi háttér.

önbizalomhiányos is lehetsz, remélem, ha lesz párod nem fogod ezzel elmarni magad mellől.