Tényleg egy undorító, szívtelen ember lennék?

Ma 19:35-ös:

Ezt honnan szeded?

"a gyermek gondozása nem jár együtt a nevelése,tanítása is? azért vagy megkeseredve ahogy olvasom a hozzászólásodból mert mint mondtam te nem embernek és gyermeknek kezeled hanem nyűgnek és tárgynak akkor ne csodálkozz hogy nem vagy boldog! "

HOL irtam, hogy megkeseredett vagyok, nem vagyok boldog, a gyereket nyügnek tekintem, stb.!?!?!?

Ugyanis ezekböl EGYETLEN EGY sem igaz. Nen vagyok megkeseredett, semmi okom sincs rá, mert elégedett vagyok az életemmel és a gyerekeimmel, akiket NEM tekintek nyügnek, söt, életem legszebb részéhez tartoznak.

AMit irtam, az arra vonatkozik, hogy ha valakinek súlyosan fogyatékos gyerek van, azt hiába gondozod, nem ér többet, mint hogy éppen életben marad, önálló, emberi életre soha nem lesz képes.

Aki itt okoskodik, hogy szeretet kell csak, az garantált, hogy soha nem volt ilyen helyzetben, és azért mond ilyen értelmetlen dolgokat.

Sok olyan családdal vagyok kapcsolatban, ahol fogyatékos gyerek van, illetve tartósan beteg (föként szellemileg) családtag van, és TUDOM, mennyire megterhelö az egész családnak, söt a legtöbb család ezen tönkremegy, mert az állandó feszültséget, stresszt és kilátástalanságot nem tudják elvilselni.

Szóval ne fogasd ki a szavaimat, és inkább gondolkodj el, mielött olyan tanácsokat osztogatsz, aminek semmi haszna és semmi értelme.

A férjemmel gyakran beszélünk, hogy mi lenne ha...

Ebben az is benne van, hogy mi lenne, ha beteg lenne a második gyermekünk.

Sajnos több példát is látok a környezetemben.

1.: pont az utcánkban. Két gyerek, öt év korkülömbség, a nagy 13, a kicsi 8. A kisebbik gyerek Down-szindrómás. A nagylánynak ma már csókkirálynő a beceneve, szeretetéhes és teljesen kontrollálhatatlan.

2.: Egy harminc éves nő megörökölte az öccsét, aki 22 éves és egy kétéves mentalitásával bír. A párja elhagyta, a munkáját ott kellett hagynia, mert nem tudta a "gyerek" mellett csinálni.

A házát kiadta albérletbe, és beköltözött a szüleik házába.

Az öccse tavaly halt meg.

25. vagyok. Most nézem, valahogy lemaradt a vége.

A nő azóta 50 éves. Se gyereke, se párja, se munkája.

Amikor anno megpróbálta az öccsét bentlakásos intézetbe adni, a férfi rárontott az ápolókra. 22 évesen egy max másfél éves mentalitásával.

Folyamatosan nyugtatózni kellett.

Ha meg is születne egy fogyatékos gyermek, kénytelen lennék intézetbe adni és látogatni, mindezt a már meglévő lányom miatt.

Egyébként nézzétek meg: ha az utcán, boltban orvosnál láttok egy fogyatékos gyereket, az esetek 90%-ában csak az anyát láthatjuk velük.

Mert mondhatjuk azt, hogy az apának könnyebb lépni. Amíg nincs abban a helyzetben, hogy amíg a tesók, haverok a gyerekkel mennek focizni meg úszni, ő másodállást vállal,fejlesztőbe hordja anyut és a gyereket, aki soha nem ken magának egy vajas kenyeret, lehet hogy élete végéig pelenkázni kell, anyagi nehézségekkel küzdenek majd, hiszen anya nem tud dolgozni, a barátok és a családtagok is szép lassan felszívódnak. Apuka esténként hullafáradt a munka és túlóra és/vagy másodállás miatt.

Anyuka egész nap fut a gyerek után, kiszolgálja, pakol utána, füröszti pelenkázza azzal a tudattal, hogy a babakor náluk soha nem ér véget.

Egyszerűen kikészülnek. Veszekedni fognak fáradtak, nyűgösek, frusztráltak lesznek.

Aztán apa egyszer nem jön haza.