Az olyan egykék, akik egy szülő mellett nevelkedtek fel, leírnák, milyennek érzik magukat, az életüket, mennyire tudtak fejlődni az évek során, miben okozott hátrányt, vagy épp előnyt, hogy nem volt testvérük, másik szülőjük?

Nem tudom, hogy ez rám vonatkozik-e.

Én 12 éves korom óta nem állok kapcsolatba apámmal és anyám nevelt fel.

Hátrány: nem mindig reagálok konfliktus helyzetekre jól.

És öööö... kb ennyi. Én mást nem vettem észre magamon.

Talán nehezebben ment a párkeresés és nagyon nehezen alakult ki a bizalom a párom iránt, de ezt én nem az egykeségnek tudnám be.

A barátom pont ilyen. 4 éves volt, amikor szétmentek a szülei, és nincsen testvére. Szegény eléggé... viharvert érzelmileg. Koncentrálni nehezen tud, a tanulásban nem motivált, rosszul reagál a konfliktushelyzetekre, melankóliára, depresszióra hajlamos. Az önbizalma alacsony és hajlamos vad, gyerekes ötletekre, hatalmas benne a szeretethiány és a düh. Bár ez inkább annak tudható be, amilyen volt az anyja, és nem annak, hogy egyedül nevelte. Habár az, hogy egyedül maradt, a személyisége miatt történt, szóval van valami közvetett összefüggés.

Egy nagyobb családban a tagok hajlamosabbak kontrollálni egymást, de egy ilyen, 2 személyből álló helyzetben bármi kialakulhat. Lehet a szülő normális is, szeretheti a gyerekét, de még akkor sem lesz rá elég ideje (mert dolgozni is kell), és ha másokra bízza addig a gyereket, az alapvetően kinevel egy bizonytalanságot és bizalmatlanságot, hiszen ilyenkor a kicsit az egyetlen ember hagyja ott, időlegesen, akiben tényleg bízik.

Miért érdekel?

anyum nevelt egészen születésemtől kezdve, apám egy percig sem.

fura, de nem lettem labilis lelkű, könnyen teremtek kapcsolatot az emberekkel, nagyon szerető, jó társam van, bízom benne. egyetlen dologban veszett el a bizalmam, ez pedig a házasság és a közös kassza. a szüleim válásában mindkettő szerepet játszott.

előnyöm elég sok volt, mindenre kaptam lehetőséget, ez főleg az anyagi háttérnek köszönhető. örülök, h nem kaptam kettős nevelést, nem kellett egyenként virnyákolni a szülőknek, ha szerettem volna valamit. elég volt anyámat meggyőzni.

vannak persze hibáim. kicsit önző vagyok, és ambivalens módon jelentkezik az empátiám. az illemszabályokkal a mai napig hadilábon állok, anyámtól illemtankönyvet kértem ajándékba. :)

tesóm lett később, igaz fogadott, de nagyon szeretjük egymást, lélekben nagyon is testvérek vagyunk.

szóval egy percig sem keseregtem amiatt, h egyke vagyok, vagy épp nem volt soha apám, max biológiailag. bár még így is kiütközik a genetika, amit tőle örököltem. arra nem vagyok büszke, mert pár kivétellel mind negatív jellemvonás. bár a pozitívak meg olyan szinten ellensúlyozzák, hogy nélkülük már nem élnék.

na, a lényeg, h szeretek élni, fantasztikus gyerekkorom volt, egy apáért vagy tesóért nem adnám.