Én már több mint egy éve nem beszéltem az anyàmmal. Gyerekkorunkban szoban is durva volt, szinte mindig ideges és többször eljàrt a keze. Még tini korunkban is... Pszichikailag instabil ember, csak egyetlen vélemény volt a helyes: az övé. Nem tür(t) ellentmondàst, ill. a màsik véleménye többnyire ``hülyeség`` volt. Nagyon sokàig nem ismertem fel, hogy betegségröl van szo nàla. Elbagatellizàltam, mert a csalàdban élök is ugyanezt tették. ``Tisztelt a szüleidet!`` - és én tettem is. Kb. 1.5 éve összeroppantam, ugyan több dolog miatt, de a pszichiateremmel kiàstuk a ``gyerekkort``, és fàjdalmas emlékek kerültek elö. Persze, van jo emlék is. De mindent elsöpör az àlszentség, a durvasàg (szoban és tettben), a hazugsàgok, ez a semmit és senkit nem kimélö mély vallàsossàg, amiböl minden humàn érzés ki van zàrva. Az apàm azt mondja, hogy ``ne törödjek vele`` - màr mint az érzéssel, ami elhatalmasodott bennem. Ez nem gyülölet, vagy harag, sokkal rosszabb: visszataszito érzés. Amikor az apàmnak mondtam, hogy teràpiàt kellene anyàmnak csinàlni, igy reagàlt: ``ugy sem csinàlnà.``. Mert nem ismerné be, hogy beteg. Én igyekszem a következö hetekben egy levelet megfogalmazni, amit az anyàmnak el fogod küldeni, leirva benne, ami foglalkoztat, ill. bànt. A hosszu hallgatàsom konkrét okàt nem is sejti. Én nem vagyok gonosz, hogy ne hallassak magamrol, és az okàt nem is tudja. Annyit megérdemel, hogy irjak neki. A fö kérésem az lesz, hogy mind velem, mind az apàmmal beszéljen normàlisan. Az apàm sem egy angyal, de ha az ember normàlis vele, szinte ``kenyérre lehet kenni``. A Te kérdése(i)dre a vàlaszom: a szülö a felnött gyerekétöl visszakapja a szeretetet, ha ö is szeretetet adott. Ha a szülö kénye-kedve szerint bànt vele, bàntalmazta szoban és/vagy tettekben, akkor ezek a szituàciok vagy maga az érzés elraktàrozodnak, mert magàban elnyomja öket a kiskoru gyerek/tini. De a felnött korban egyszer felszinre tör ez az érzés, kiméletlenül, fàjdalmasan. Én sokàig azt mondtam, hogy szép gyerekkorom volt, mert magam sem akartam làtni, hogy valojàban milyen volt, mert féltem attol, hogy talàn màsmilyen volt, mint aminek hinni akartam. Az anyàm gyereket akart: megszült. ``Felnevelt`` - ez volt a kötelezettsége. Lehetett volna egy jo anya, de nem volt az. A gyerek hibàja? Aligha. A tàrsadalomé, az àllamé? Részben igen. Még ma is megàll az ember esze, ha szintén ezen az oldalon egy Kérdezö igy ir: ``Megüssem-e a gyerekemet, ha alapos okom van rà?`` A vàlaszolok 90%-a kapàsbol azt irja: ``...igen, persze, az csak egy gyerek!`` Meg: ``Hadd tanulja meg!`` Na de mit tanuljon meg? A fegyelmet? Nem. Az eröszakot. Azt, hogy az ember NE beszéljen a problémàkrol, hanem szünjön meg a probléma rögtön - szégyenitsük meg, félemlitsük meg a gyereket. Akkor nem pofàzik vissza. Akkor végre csend lesz. És élhetjük tovàbb az idilli életünket - és csak a gyerek tudja, hogy ez az élet milyen hazug. Ha az emlitett levél azt az eredményt hoznà, hogy anyàm elismeri, hogy mit tett, van jövöje a kapcsolatunknak. Nem kell elnézést kérnie azért, ami történt. Csak ennyit: igen, ezt és ezt tettem, nem volt helyes. Egy anya soha nem szünik meg anyànak lenni, de vannak esetek, amikor megszünik embernek lenni. Amikor egy emberi külsö szörnyet rejt. Az öcsém is azt mondja, amit az apàm: ``ne törödjek vele``, ö örül minden tovàbbi napnak, amit velük tölthet. A jogàban àll, hogy ezt mondja. Én nem vagyok hajlando a szememet becsukni, és nem tudom a lelkemet bezàrni: nem leszek tettestàrs. Nem tudom, hogy hasznos lesz-e a vàlaszom a szàmodra. Bizom benne, hogy igen. Aki lepontoz, ill. a vàlaszomat ``nem hasznos``-nak itéli, jogàban àll, de az engem nem zavar. Mert: vannak szent anyàk, de az enyém nem volt az. És ez nem az én szégyenem, hanem az övé. De: kap még egy sanszot, élhet vele. Ha akar.
