Zavar a tudat, hogy én csak a véletlennek köszönhetem, hogy megszületem! Ez sajnos kihat a szüleimmel való kapcsolatomra? Ez megoldás?

És még annyit, hogy apukád kétlem, hogy jókedvében fenekelt volna el.

Írtad, hogy balhés gyerek voltál mindig is. Akkor nem azért lettél balhés, mert apukád elfenekelt, hanem mert ezt választottad. Apukád azért fenekelt el, hogy fegyelmezzen.

Ha nagy dilemmában voltak és mégis melletted döntöttek, akkor örülj! Mindannyiunk élete hajszálon függött születés előtt (még az akartaké is), és függ a halálunkig. Jönni akartál és jöttél. Ne veszíts több időt a kesergésre, a vádaskodásra, mert magadon nem segítesz vele. Örülj, hogy vagy, hogy ilyen fiatal vagy és előtted az élet. Ismételgesd: még csak 18 vagyok! Mennyien cserélnének velem!

Még ha jogos sérelmeid vannak is, ne dédelgesd őket - egyszerűen túl rövid az élet ehhez, hidd el.

Nézd: a lányom is csak "besikerült", de szerintem nem tudnám ennél jobban szeretni.

A kishúgomnál anyukám negyven éves volt, sokat gondolkozott, hogy meg merje-e tartani. Megtartotta, egy rendes, bár kissé kamaszodó 12 éves lett belőle.

Talán írhatnál nekik egy levelt. Ebben leírhatnád, hogy érzed magad, mit érzel velük kapcsolatban.

A reakciójukból láthatod tényleg szeretnek-e, vagy csak mondják.

Tetszenek ezek a feltételezgetések, de nem. :)

Szerető családban nőttem fel, de mikor épp rámjött az elmebaj, hagytak. Veszekedtünk, ajtót csapkodtunk. Kamasz koromban nekem is jött az engem senki sem szeret, senki sem ért meg dackorszak. Túléltük. De soha nem engedtem meg magamnak, hogy így beszéljek a szüleimről. Ha ezt tettem volna, jogosan kijárt volna 1-2 pofon.

Azzal sem volt problémám, hogy öcsémnek minimális erőfeszítésre jött minden. Ha valamit kiharcolta, ő is élvezhette, jobban tanult, érdeklődőbb volt. És?

Gyűlölnöm kellene a világot, csak mert ezt az utat választottam?

18 évesen meg már van annyi esze az embernek, hogy nem csak vádaskodik és másokat okol, hanem felelősséget vállal!

Te bolond vagy, ezért akarod leköpni őket? Tudod hány szülő gondolkodik el azon, hogy be tud-e vállalni még egy gyereket? Sokkal több, mint gondolnád!

Ha nem lettél volna balhés gyerekkorodtól kezdve, atyai pofon is kevesebb lett volna.Magadban keresd a hibát!

Ja, és 9-el teljes mértékben egyetértek!

18-as voltam

Én megértem a kérdezőt, anyám 16 éves volt, amikor teherbe esett, védekezés mellett. sokáig nem is tudott róla, állítólag a 4. hónapban lett számára világos, hogy terhes.

Hasonlóan nem volt rózsázs így a gyerekkorom, amit ilyenkor érez az ember, az nagyon kellemetlen.

Azt sem tudja az ember, kire legyen dühös, a szüleire, magára , vagy a világra, hihetetlen csalódottság, és fájdalom lesz úrrá olyankor egy gyereken, vagy kamaszon, tökmindegy.

Arra figyelj, hogy bárhogy is érzed magad, ne veszítsd soha szem elől az álmaidat - önálló, rendes élet, vagy legalábbis egy jobb élet, egy jó család.

És idővel rendeződnek majd a dolgok valahogy, de legalábbis a düh lassan csillapodni fog. Egy ilyen élettörténet nagyon tanulságos lehet, arról nem is beszélve, hogy elég erős önkontroltt tanulhatsz.

Fel a fejjel,és sok szerencsét.

Ha így teszel, mire megérsz, sokkal erősebb, és keményebb leszel, mint a nővéred pl, akinek minden az ölébe hullik, és soha nem kell megküzdenie semmiért. Az ő élete, sztem unalmasabb, mint amilyen a tiéd lehet.

Am, én 23 éves korom után tudtam csak belátni, hogy az,hogy így alakult a sorsom, nem hiábavaló, de hogy mi értelme van, arra nekem kellett rájönni - időt kell adni magunknak. Így türelmet tanulhatsz.

Azt is észrevettem, hogy ha "kapok" egy pofont, egy jó ideig csak arra figyelek, hogy mennyire fáj. Saját tapasztalatom alapján, életben mindíg vmiféle fájdalom útján születnek meg új, jó dolgok. Az álmaim, amelyek megvalósítására törekszem, mind abban az időszakban születtek, amikor nagyon sokat szenvedtem.