Mit tehetnék még? Betelt a pohár!

A helyzet az, hogy az apám alkoholista. Hosszú évek óta megy a huza-vona anyum és közte. Mindig azt várta Édesanyám, hogy majd megváltozik. Sosem következik be. Pedig, már volt BPPV-vel pszichiátrián, apám meg állandóan balhézik, ha részeg. Mindig ígérte, hogy megváltozik, de semmi, és a helyzet sokszor egyre rosszabb. Már ott tartunk, ha nem iszik keze-lába remeg, állandóan fekszik és nem csinál semmit.

A tegnapi eset volt az egyik eddigi legdurvább. Hazajött este kilenc órakor, és elaludt az előtérben a bejárati ajtó mellett. Öcsém, aki most kezdi a középiskolát, hazajött, és felcibálta onnan, és kezdődött a balhé... Elkezdett velem ordibálni, mert meg mertem szólalni, hogy nézzen magára, mi lett belőle, takarodjon el itthonról, mert pszichikailag tönkretett mindenkit. Erre pofánvágott... Hozzátenném, húsz lány vagyok. És közölte, hogy jobb lenne, ha a gyermekkori súlyos betegségemből nem épültem volna fel, inkább meghaltam volna. Tudom, hogy részeg, és nem emlékszik semmire utána... De sosem hiszi el, hogy ezeket csinálja. Pl végigvizeli a lakást, tegnap éjjel spec. bevizelt álmában... Akkor sem hiszi el, ha lefényképezem mit csinált... Ma, anyukám elérakta az összevizelt ágyneműt.

Tudom, hogy nem tehetek semmit, mert semmi közöm a dologhoz, de félek itthagyni a családom, mert részegen nekem támad késsel, meg ilyesmi, és mit csinálna, ha nem állítanám le??? Egyetemre járok, 200 km-re a lakhelyemtől, és önzőnek érzem magam, amiért este nyugodtan tudom lehajtani a fejem...

Ma aztán munka után, hazajöttem, és bocsánatot kért. Nem fogadtam el. Mondtam neki, hogy hosszú-hosszú évekért, és átrettegett éjszakákért kellene bocsánatot kérnie élete végéig. Mert nem mi akartunk világra jönni a testvéremmel, és nem mi akartunk felnőni egy ilyen közegben. Aztán leültem, és megkérdeztem tőle, már századszor is, mi baja, miért iszik. Általános dolgokat mondott, amit mindenki elmondhatna magáról, megkértem, menjen orvoshoz, segítünk, de én addig, míg nem kezd magával valamit, nem bocsátok meg neki. A helyzet igazából az, hogy minket hibáztat. Mert ő unatkozik itthon, és nem beszélgetünk vele, nem foglalkozunk vele, és ezért megy el inkább kocsmázni. De kérdem én, 20 éve ez a baja??? Meg hova üljek le vele beszélgetni, mikor, ha józan, akkor meg sem szólal, vagy ordibál, ha meg részeg, mindenbe beleköt.

Ma sokmindent elmondtam neki, hogy hol hibás ő, és hol vagyunk hibásak mi, de azt hajtogatja, hogy ő nem alkoholista, és senkiért sem fog végleg lemondani a piáról, még ha meg is változik, és mindenért őt hibáztatjuk, és utál itthon lenni, és legszívesebben meghalna.

A kérdésem ezzel kapcsolatban az volna, hogy szerintetek normális, hogy egy gyermek (még, ha gyakorlatilag felnőtt is) próbálja megoldani (segíteni) a családi gondokat?

Mert szerintem nem ez lenne a feladatom, és már igazából 2 éve ez megy, úgyhogy erőm sincs igazán hozzá. Önző vagyok, hogy bejelentettem, ezentúl az egyetemről (albérletes vagyok) csak a kötelező családi ünnepekre járok haza? Nem akarok teljesen tönkremenni...

Imádom anyukámat, és tudom, hogy ez neki nagyon fájna, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy évtizedek cívódásai után, miért nem képes a sarkára állni és felhagyni ezzel az élettel? Ezer lehetősége lett volna rá... A nagyszüleim készek teljes mértékben segíteni. És mégsem.... Miért kellett nekünk ebben felnőni? Miért szávják az én vérem, miért akaszkodik rám mindenki? Nem lehetek életem végéig a sarokban, hogy figyeljem mikor kell megvédeni (akár fizikailag is) őket... Önző vagyok? Mert én annak érzem magam...