Miért bocsátanak meg az anyjuknak? Részletek lentebb .

"az özvegy anyja 15 évesen kidobta szószerint otthonról , hogy ő belefáradt a nevelésébe ( pedig nagyon jó gyerek volt , de a nő a pasiját választotta ) . A gyerek intézetbe került , rengeteget szenvedett "

Ha ez igaz, akkor valami azért kimaradt a történetböl, ugyanis ha egy kiskorú gyereket kirakja a szülö, akkor a szülöt felelöségre vonják érte - a gyereket meg csak indokolt esetben teszik intézetbe, föként ha a magaviselete indokolja.

Ez sem stimmel:

"Egy harmadik nő ismerősömet is 16 évesen az anyja kidobta és belekergette egy kapcsolatba ."

Elöször itt sem lehetséges, hogy ennyi idösen kitegye az anyja, másrészt olyan nem létezik, hogy "belekergetnek" valakit egy kapcsolatba.

Ezt utólag sokszor adják igy elö, de a legtöbbször tinikori lázadás az oka az egésznek, amikor a 16 éves nem akar úgy viselkedni, ahogy elvárható, nehezen nevelhetö lesz - és intézetbe kerül, vagy annyira erölködik, amig - gyámhatósági engedéllyel férjhez mehet 16 évesen, hogy az anyja ne "zsarnokosokdjon" rajta.

Szóval ezek a történetek igencsak sántitanak és az, hogy nem (csak) a szülö volt a hibás jelzi az is, hogy a gyerek felnöttként érzi, hogy adósa a szülönek.

Én csak a magam példáját tudom mondani. Anyám agresszív alkoholista volt. A verés, a megaláztatás mindennapos volt gyerekkoromba. Úgy nőttem fel, hogy semmit nem tudtam a női mivoltomról, nem volt önbizalmam, semmim. 17 évesen amikor befejeztem a szakmunkás iskolát, egyik napról a másikra kidobott a lakásból. Arra mentem haza, hogy 2 szatyornyi ruha a folyóson volt és már be sem engedett. Dolgoztam így volt pénzem hogy szobát béreljek. 20 évesen egy házasságba menekültem, hogy talpon tudjak maradni. A fiamat is 20 évesen szültem. Azt hittem az unoka majd kibékít minket, hisz mégis csak az anyám. Tévedtem. Verekedésig fajult a vitánk, és megfogadtam soha többé nem vagyok hajlandó szóba állni vele. AZ életem ment tovább. Elváltam, a fiam felnőtt el. Jó magam is Angliában telepedtem le. Ma jól élek, boldog vagyok. Anyámmal lassan 20 éve nem tartottam a kapcsolatot. Ha hazamentem apámat mindig meglátogattam. Ahogy tavaly nyáron is. Apám 20 év után először hozta szóba anyámat. Mondta, hogy üzent hogy ha otthon lennék látogassam meg, mert megváltozott, és szeretne újra a lánya életének része lenni. Nem érdekelt, nem mentem el hozzá. A harag még bennem volt.

Idén nyáron is terveztem hazamenni, végül elhalasztottam jövő tavaszra. Apám 2 hónappal ezelőtt írt egy levelt, hogy anyám meghalt.

Ma néha eszembe jut, hogy lehet hibáztam hogy nem bocsájtottam meg. Most úgy gondolom, hogy bármilyen rossz anya is volt, mégis az anyám. megszült, nem tekerte ki a nyakam, nem dobott a szennyvíz csatornába (nemrég hallottam hogy egy anya az újszülött csecsemőt a szennyvízcsatornába dobta) Ha nem is volt boldog gyerekkorom, a felnőtt kor kárpótol érte. Ma már egy kicsit sajnálom, hogy amikor üzent nem adtam esélyt a békülésre. Néha egy kicsit elkeserít hogy nem emlékszem rá. Nem ugrik be az arca, a hangja.. Semmi. Csak pár régi kép az ami emlékeztet hogy ő az anyám.

Az ember akármit is mond a legerősebb köteléket nehezen tudja elszakítani. A legtöbb gyerek bár tudja az anyja olyan amilyen mégis meg akar bocsájtani, esélyt akar adni, és nem akarja hogy neki legyen rossz a lelkiismerete.

40/N

12. válaszoló

most hogy mondod, tényleg, micsoda rendes szülő az aki nem dobja bele a gyerekét a szennyvízcsatornába!!

Engem is elhagyott az anyám,15 éves voltam. Egyszerűen elment egy másik férfi kedvéért, elváltak. Nem láttam nagyon sokáig 18-20 évig. Egyszer csak előkerült.

Gyakorlatilag ha összefutok vele az utcán valahol, akkor a köszönésen kívűl nem teszünk mást. Először az elején haragudtam rá mert elhagyott de az idő múlásával a harag elszállt és egyfajta közöny lett az úr . Már nem érdekel él e hal e...Nem foglalkozunk egymással....Élem az életem vannak gyerekeim nagyon szeretem őket soha nem fogok úgy tenni mint az anyám. Ez egészen biztos.