Mit tegyek, hogy anyámtól kapjak egy kis elismerést?

Bocsánat, lehet, hogy hosszú lesz.

Nos, az az igazság, hogy anyámtól egész életemben semmi elismerést vagy legalább bizalmat nem kaptam. Akármibe kezdtem, akármit próbáltam mindig megkaptam, hogy én ehhez kevés vagyok, ez nem fog sikerülni, nem fogom szeretni, nem fogom bírni. A dolgok viszont úgy állnak -nem dicsekvésképp-, hogy eddig bármibe is kezdtem, mindig sikerült.

Sose voltam kitűnő tanuló, volt ami jobban ment, volt ami kevésbé, viszont a lexikális tudásom középiskolában megdöbbentette időnként a tanáraimat is. Emellett világ életemben el tudtam adni magam. Ezekből nagyon jól feltaláltam magam egész életemben.

Ennek ellenére mindig megkapom, hogy "bezzeg a nővérem, aki kitűnő tanuló volt". Namármost bezzegnővérem, bármennyire is szeretem és becsülöm, egy teljesen életképtelen ember 25 éves korára. Hazajön a munkából és alszik, ez a mindennapos tevékenysége. Főzni nem tud, párkapcsolatra képtelen és lusta. Pedig tényleg nem lenne buta nő, csak semmit nem tud megcsinálni amit nem lehet könyvből megtanulni. És mégis ő az aki mindent jól csinált egész életében.

Én viszont akármit kezdtem az hülyeség és képtelen vagyok rá...

Példák: Gimiben nyelvvizsga, nekem nem fog menni, nehéz, pénzkidobás, mert úgyse tanulok rá eleget... és lám sikerült.

Előrehozott és emelt szintű érettségi, nem fog sikerülni, kevés vagyok emelt szintre... és hoppá ötösök lettek.

Jogosítvány, nem vagyok vezető alkat, sose ültem volán mögött, úgyis megbukok... és nocsak, elsőre átmentem minden vizsgán.

Gimnázium után úgy döntöttem, hogy hanyagolom az egyetemet, és elmentem szakmát tanulni (cukrászat). Erre jött, hogy felesleges, 2 hét múlva megunom, nem fogom bírni a nyomást... évfolyamelsőként végeztem, és a gyakorlati helyemen felajánlották, hogy maradjak dolgozni.

És most a legújabb: Szakma után késznek éreztem magamat az egyetemre és megjelöltem pár szakot, első helyen programtervező informatikust. Erre kitalálta, hogy kevés lesz a felvételi pontom, nem fogom érteni az anyagot, nem is hozzám való a szak. A pontjaimról annyit, hogy 50-nel van több mint a tavalyi felvételi ponthatár.

És ezek csak a nagyobb horderejű dolgok, apróságokért naponta megkapom, ugyanez volt mikor diákmunkára mentem, mikor versenyekre jelentkeztem, mikor elkezdtem komolyan sportolni. Gimi közepéig magam is elhittem, hogy egy szar képességű valaki vagyok ám apám, nagyszüleim és tanáraim biztatására egyre vágtam be a komolyabb kihívásokba. És az akadályokat relatíve könnyedén vettem.

Ekkor jöttem rá, hogy több vagyok mint amilyennek anyám beállít engem.

Viszont a kisebb-nagyobb sikerek ellenére dicsértet vagy elismerést sose kaptam. Egyszer se mondta, hogy igen fiam, igazad volt ezt tényleg jól csináltad. És ezt így felnőtt fejjel érzem igazán bántónak.

És a legkeserűbb pirulámat pár napja kaptam meg. Mikor rákérdeztem a dolgokra felemlítettem, hogy az én "ó de tökéletes nővérkém" anno egyetemi jelentkezésekor felutazott az ország másik végébe alkalmassági vizsgára, és az ajtóban bepánikolt és próbálkozás nélkül hazajött, hisztizve, mint egy öt éves, hogy ő erre képtelen.

Erre anyám azt mondta, hogy idézem: "Ő legalább felismeri a saját gyengeségeit, míg te görcsösen ragaszkodsz az összes gyerekes hülyeségedhez."

Had ne mondjam egész életemben kevés dolog esett ennyire szarul...

Anyámról tudni kell amúgy, hogy elég durván feminista (nem is vagyok benne biztos, hogy a feminista a legjobb szó rá, ha a nőket felsőbbrendűnek érzi a férfiaknál), fejlődésképtelen, mindig csak nyavalyog, hogy ez így rossz az úgy, de tenni nem hajlandó semmi ellen.

Bocsánat, hogy ennyire bő lére eresztettem, de ez nagyon felgyűlt bennem.

22/F