Miért sír a feleségem a vállamon, ha szakítani fog velem?

Én is így tettem. Mert szerettem de a szeretet nem mindig elég, a szeretet nevében nem lehet/szabad mindent eltűrni, elviselni mindent, teljesen idegroncs lenni egy nem működő kapcsolatban. Mert tudtam én is, hogy a másik fél egy kedves, szeretetreméltó ember akinek nem akarok rosszat vagy bántani de együtt képtelenség, a mindennapi veszekedéseket, kiabálást pont, hogy nem akarom sem magamnak sem neki. Mert fáj, hogy régen milyen szép volt, mikor kevesebb volt a gond, volt bizalom, szép együtt töltött napok amiktől több lettem, tapasztalat, segítség, hogy fejlődjek, máshogy is lássam a világot. Aztán a rossz napok pont ezeket a szép napok emlékét akarnák bepizkolni, lealacsonyítani. :(

A feleséged is lehet ezt érzi. Mikor nem gyűlölet miatt szakítunk hanem az ész miatt, hogy megóvjuk magunkat a fájdalomtól, kilátástalanságtól. Mert a másikat se akarjuk bántani, kikészíteni idegileg. Erre nem mindeni képes, de aki igen, talán még nehezebb neki mert nehezebb elszakadnia, nemtud úgytenni mint mások, mint a farkasok, hogy meggyűlöljük a másikat, hogy rá kenjük minden szerencsétlenségünk, hogy a keserűségért csak őt hibáztathassuk. Az könnyebb. De szeretetben a lemondás is ott lehet. :(

Pont tegnap lettem túl egy fájdalmas szakításon... :(

Csoda pár voltunk, szerelemmel is szeretjük egymást, de nem egyezik a jövőképünk. Én nem akarok városban maradni, vidéken akarok élni. Megpróbáltam, de nem bírom tovább. Ő pedig nem akar vidékre jönni, mert ő is megpróbálta, de neki meg az nem jó. Nem akartuk egymásra erőszakolni az akaratunkat, és úgy döntöttünk, menjünk szét inkább.

Mindketten sírtunk, mert tudtuk, hogy mit veszítünk, de nem tudunk kompromisszumot kötni. Mindent megpróbáltunk.

Szeret téged a feleséged, nem akar neked rosszat, azért sír. Ugyanakkor aggódik is érted, hogy mi lesz veled ezután. Nagyon örülj ennek, hiszen ritka az, aki csendben válik el a párjától és nem veszekedések, vagdalózások közt...