Otthoni rendetlenség,97 óta tartó fejetlenség. Másnál is van/volt ilyen?

97 óta nincs rend. Visszaköltöztünk a városba és hoztuk magunkkal azt a sajátosságot, ami már vidéken is jellemezte a családot... a rendetlenség. Aki belép hozzánk jól körülnéz, én látom, más miért nem látja? És úgy néz körül, ahogy az ilyen rumlis helyeken szokás.

Anyám hétvégente kiakad és ordít, miért is? Kértem, hogy üljünk le, mondja el a problémáját, mert szerintem ő sincs vele tisztában, hogy mi is a gond, ami miatt több órás kiabálást kell lezavarni. Ez egy család, ahol beszélünk a dolgainkról? Ahol megpróbálunk a probléma végére járni? Hát nem, nem az, ez egy állatkert, ahol mindenki csak kiabál és nem hallják egymást az emberek. Mindenkinek le kéne ülni és meghallgatni a másikat, nevén kéne nevezni a dolgokat, de a csökönyös, reális gondolkodásra képtelen emberek határozzák meg a közmorált. PEDIG PEDAGÓGUS!!! (?)! Hétvégente kiömlik a szar és csak folyik, te ezt nem csinálod, te azt nem csinálod, ez, az... holott, amikor segíteni kell, egyszer nem mondtam azt, hogy nem. Vannak itt még más gondok is, legkisebb gyerek totális hidegtartása... annyira nem lehet rá hatni, hogy még a saját anyját is lehülyézi, anyám meg csak röhög rajta. Rengetegszer megvédte, amikor próbáltuk nevelni, úgyhogy olyan szintre jött már ez a dolog, hogy nem lehet öcsémmel egy családi rendezvényre sem elmenni, mert beégeti magát, egyúttal minket is. Na de most nem erről szeretnék írni, pedig tudnék erről is, oldalakat.

Én azt látom, hogy van itt egy asszony, aki nem tud mit kezdeni a saját rendetlenségével. Ide csak importálva vannak a ruhák és egyéb kacatok, exportba már semmi nem kerül... a szeméthegyek magukért beszélnek. Nincs rend, ez egyértelmű. Hétvégenként rájön, hogy tényleg és nem látja az alagút végét. Szerinte okoskodok és osztom az észt... magam után elpakolok, szeretem rendben tudni a dolgaimat, mert zavar a rendetlenség, azt hiszem, hogy másoknál, ennek a hiánya okozza a fejetlenséget. Az ő cuccaihoz mégsem nyúlhatok, meg nem is tudnám hova tenni, mert ő sem tudja. Egyik helyről a másikra vannak átcsoportosítva a dolgai. Ő arra hivatkozik, hogy dolgozik, idegileg kivan. Pedagógus, nyáron több hónap szabi, télen szabi, igazából megkap minden szabadságot, amit az oviba járó gyerekek. Akkor sem próbál meg felülkerekedni ezen a problémán. Egyszerűen nem akar tudomást venni arról, hogy kupleráj van, nem érdekli... sem magánál, sem a legkisebb fiánál. 97 óta megy ez. Miért is úszik minden? Mártírkodik, hogy ő dolgozzon meg még akkor itthon is??? Ilyen kifogásai vannak, pedig sok gyárban, meg nehéz fizikai meló után próbálnak meg otthon is helytállni! Ő csak ebben a szakmában dolgozott, fogalma sincs, hogy mekkora testi és lelki terhelést jelent más területeken dolgozni... én tudom, rengeteget dolgoztam gyárban diákmunkásként. Én elmosogatok, fát vágok, segítek befejezni az ebédet (vagy kompletten megcsinálom), teregetek, átmegyek boltba... és szerinte csak lógatjuk és nem csinálunk semmit. Nem vesz észre valamit? Ha én nem csinálok semmit, akkor miért mondja, hogy köszi, hogy elmosogattál? Miért kérdezi meg, amikor meglát favágás közben, hogy hozzon-e nekem valamit a boltból? Nem csinálok semmit? Idős nagyszülőkkel élünk egy házban, ők velem értenek egyet 100%-ig, de anyámnak nem lehet mondani semmit, mert rögtön ordít. Mindenre kiabálással reagál... de még akkor is, amikor az emberhez hozzászól. Pl. idős nagyanyám totyog ki a SAJÁT konyhájába, körülnéz, anyám meg elahjtja ordítva, hogy mennél vissza, feküdjél le, menjél innen... nagyanyám saját konyhájában, amiért megdolgozott!!! Értitek ezt? Ez normális? Még csak kérdezni sem lehet anyámtól, mert egyből ordít, akármilyen jellegű a kérdés. Legutóbb mentünk egy közeli rokonom esküvőjére, nagyanyám kérdezett valamit és anyám olyan szinten válaszolt vissza, hogy az gyomorforgató, mindenki csak lesett, mert utána a 80 éves nagyanyám is felemelte a hangját, hogy miért ne kérdezhetne ő bármit is a saját házában? Hát itthon van!! Itthon! Nem nagyon szokott kiakadni, de pont az indulásunk előtt hangot adott a dolognak.

Ő azt ordítja folyton a képembe, hogy nem kell beszélni, mit beszéljünk meg, hogy mindenki neki mondja a problémákat??? Kifogásokat keres, csak nehogy valami jó irányba mozduljon. Nagyon nyomasztó egy ilyen helyen élni, ahol néhány ember baszik a rendre, ordibál és közben nem veszik észre, hogy ezzel mások hangulatát is az ő szintjükre húzzák le. Egyszer úgy hozott elém egy álláshirdetést, hogy „tessék, itt bentlakásos munkahelyről van szó, úgyis el akarsz húzni”... na de vajon miért akarok elhúzni? Rengetegszer mondja, hogy majd megyek apátok után a sírba, meg hasonlókat... ez nála az érvelés. Persze, könnyebb ezt mondani, mint néhányszor rászólni a kisebbik fiára, elpakolni maga után... talán látná, hogy ezt lehet normálisan is, normális érvekkel, rendes házban. Lehet, hogy kevesebb lenne az ordibálás... de nem, ennek 97 óta így kell műküdnie. Őt igazolják ezek a dolgok, amiket mond? Ő semmilyen alternatívával nem áll elő... attól, hogy lesöpröm a lépcsőt, elpakolok agam után, ő még ugyanúgy tesz a saját dolgaira és hétvégén jön rá, hogy jé, fejetlenség van... nem próbál meg elpakolni, mert ordibálni meg idegeskedni úgy látszik könnyebb.

Nehéz az ilyen emberrel. Vajon belátja a hibáit és úgy ordít? Vagy nem látja be és szentül meg van róla győződve, hogy ő csinálja jól és körülötte mindenki neki tesz keresztbe? Feltette vajon magában egyszer is a kérdést, hogy vajon hogy tudok egy franciaágyra úgy lefeküdni, hogy a ¾ részét mindenféle ruhák, újságok, meg egyéb tölti be?? Most akkor kinek kéne nekiállni elpakolni? Nem zavarja a rendetlenség, csak erre tudok gondolni. Az ő kuplerája burjánzott el a szobájából és már a bejárati részt árasztják el a kabát és doboz hegyek. Ezzel magán kívül rengeteg embernek okoz bosszúságot és okot az idegeskedésre... DE Ő IDEGES ÉS NEM BÍRJA. MI SEM BÍRJUK MÁR! A kisebbik fiának sem tud annyit mondani, hogy pakolj el magad után... ő is ezt szokta meg, hogy le lehet úgy feküdni, hogy tele az ágy kacatokkal. Ennyit a nevelésről, meg a pedagógiáról. De én osztom az észt és nem látom jól...

Csapkodja az ajtót, ordibál, nem lát át a saját kupleráján és ezért mi vagyunk a hibásak. Minden székben ruha, az asztal tele mindenféle oda nem illő dolgokkal és nem én raktam oda... egy ilyen embernek, aki nem látja a saját felelőségét, mit lehet mondani? Hogy lehet arra rávenni, hogy beszéljük meg a problémákat? Az is lehet, hogy rajta meg a kisebbik fián kívül másokban van a hiba... ez is benne van, csak meg kéne beszélni. Amikor elmegy itthonról, én hallgatom a nagyszülőket, hogy ez a ruha már megint mi, ez a kupleráj egyre nagyobb... minden egyes nap téma. Ő ideges, na és mi? Nálunk ugyanolyan hisztériát okoz reagálni az ő köpködéseire. Mit tanácsoltok?