A Nagypapámnak daganata van. Pár hete max 1-2- hónapja lehet hátra. Hogyan készüljek fel a halálára?

Édesapám halt meg 58 évesen rákban,én tíz hónapig aszisztáltam végig a betegségét.Rémes volt.Amit tanácsolni tudok,hogy figyeld meg neki mi esik jól.Én minden egyes nap apunál voltam és sajnos nem akartam észrevenni,hogy ez mennyire terhes neki,hiszen a végén,mikor iszonyú fájdalmai voltak,összeszedte magát és felénk mutatta,hogy minden rendben van,ezzel akart védeni minket.Nagyon jó ember volt,még ott is minket védett,hogy nekünk ne fájjon az ő szenvedése.Szóval nem azt mondom,hogy ne látogasd,sőt!csak ha látod,hogy fáradt,akkor tudasd vele,hogy szívesen elmész,ha terhére vagy.És talán a legfontosabb,hogy ne sajnáld magad előtte,ne mutasd,hogy mennyire fáj a betegsége,hiszen ő ezt tudja,ne te légy az első,hanem ő.Kérdezd meg,hgoy akar-e őszintén beszélni a betegségről (sajnos ő úgy is tudja,hogy nagy a baj,vagy legalább is később tudni fogja),a félelmeiről,az érzéseiről,a mai világban a halálról tabu beszélni,pedig sok haldoklónak segíthetnénk azzal,ha beszélhet róla.Utólag annyi mindent másként csinálnék.Ennyit tudok tanácsolni,kitartást Neked!

Szia,első vagyok!Remélem nem bántalak meg az írásommal,csak őszintén leírtam,hogy szerintem mit tettem rosszul és mit tennék máshogy.

Nekem kb. 7 hete halt meg anyukám, aki a mindenem volt, de hirtelen ment el, nem tudtam felkészülni rá. Mindig azt kívánom, bárcsak el tudtam volna búcsúzni tőle, de aztán rájövök, hogy az talán neki még elviselhetetlenebb lett volna, na meg lehet nekem is. Én belegondolva, ha ez lett volna, próbáltam volna nagyon boldoggá és széppé tenni a hétköznapjait. Ami meg azt illeti, hogy hogyan tudod feldolgozni....én sem tudom. 2 hónapja erre keresem a választ, egyik percről a másikra élek, nem tudom felfogni ami történt, de sajnos ez megváltozhatatlan. Nekem a család segít sokat, leginkább a mamám. Na meg az idő fog segíteni.

Nekem az exanyósom nagyon beteg. Igazából próbálok készülni rá, hogy nemsokára nem lesz, de nehéz, mert olyan, mintha az anyám lenne. Ő az a típus, aki nem a betegségének él. Tudja, hogy max. egy éve van hátra, valamelyik nap láttam a friss leleteit is (elég szörnyűek), de mégis tevékeny, dolgozik, háztartást vezet, találkozik a barátaival, programjai vannak, szóval nem azt az utat választotta, hogy innentől kezdve csak a betegségről szól az élete. Tisztában van vele, hogy egyre több és több gyógyszert kell majd szednie, és azt mondta, hogy addig akar élni, amíg még elviselhetőek a fájdalmai, amíg méltósággal élheti az életét, azt viszont nem akarja, hogy egy ágyhoz kötve, leszedálva vegetáljon hónapokig. Szerencsére nem tabu a téma, tudunk beszélni róla, és valamilyen szinten derűsen fogadja a helyzetet. Nem tudom, hogy az exférjem mennyire van tisztában a pontos helyzettel, de anyósomat ismerve, lehet, hogy nem mondta el a várható prognózist, kíméli a fiát, és hát tényleg nem ez az élete központi témája. Mindenesetre a fiamnak én magyaráztam el valamelyik nap, hogy nagyjából mire számítson, mert ő is csak annyit tudott, hogy megműtötték három éve, de azt már nem részletezte a gyereknek, hogy sajnos későn. De nem akartam, hogy a srácot váratlanul érje. Azt hiszem, az vigasztal, hogy bár nagyon nehéz élete volt, de mindig mindenkiben a jót kereste, akkora szeretettel fordult mindenki felé, hogy az elmondhatatlan, és a nehéz életében is boldog tudott lenni, nem vált megkeseredett vénasszonnyá. Anyám azt mondta, ő nem tudná ilyen jól viselni, ha ő lenne a helyébe, de hát anyám egész élete arról szólt, hogy melyik része mennyire fáj, meg neki minden rossz, szóval ő egy abszolút negatív beállítottságú ember, ha ő lenne ebben a helyzetben, kikészítené a környezetét. Amikor beszéltünk róla, és mondtam, hogy fogalmam sincs, hogy anyósom ilyen csont áttétekkel hogyan bír lábra állni egyáltalán, nemhogy dolgozni, azt mondta, hogy neki is fáj a lába, és neki is van annyi egyéb betegsége, hogy ő is bármikor meghalhat. Próbáltam rávilágítani, hogy persze, én is meghalhatok holnap is, de míg neki benne van a pakliban akár még húsz év is, ha odafigyel magára, anyósomnak a paklija csak egy évet tartalmaz, bármit is csinál, neki esélye sincs a húsz évre. Mondjuk erre anyám megsértődött, mert neki ilyen a természete. Tehát az, hogy te hogyan tudsz felkészülni, nagyban függ attól, hogy a nagypapád hogyan éli meg a helyzetet, hogyan áll a hátralévő életéhez. Boldogan és a lehetőségekhez képest tevékenyen akar még élni, vagy innentől kezdve befordul és csak erről szól az élete.

Kedves utolsó,én vagyok az első válaszoló.Bátor,érett anyósod lehet,le a kalappal előtte.Apunak is csontáttét volt az alapbetegség mellett és elmondhatom,hogy a vége felé szörnyű fájdalmai lesznek.az a legfontosabb,hogy készüljetek fel arra,hogy ki tudjátok csikarni az orvosokból a megfelelő fájdalomcsillapítást,mert nekünk apunál sikerült,de voltak ott olyan betegek is,akik szörnyen nagy fájdalmakkal küzködtek,mert ma sajnos nem nagoyn akarnak fájdalomcsillapítót adni,a fene tudja,drága az államnak,vagy mi a fene lehet.Nagybátyjám két hónapja halt meg és iszonyat mérges voltam,mert az utolsó pillanatig csak a kontramal cseppeket kapta,semmi erős fájdalomcsillapítót,felháborítónak tartom,hiába mondtuk a közeli hozzátartozóknak,hogy igen is menni kell,hiszen jár neki,harcolják ki,ők homokba dugták a fejüket,pedig fontos lenne,hogy az ember minél kevesebb szenvedés árán haljon meg,még úgy is borzasztó dolog.