Minden az én hibám? Sose lesz jobb, vagy csak nem a megfelelő emberek között vagyok?

Kislány, belesüllyedtél az önsajnálatba.. Anyukád nem százas a leírásod alapján, ez tény, de az összes többi helyzeted egymásból következik. Amúgy kamasz koromban Anyu minden szavát hasonló lenézésnek és támadásnak értettem.. Aztán elmúlt. Vagy Anyut cserélték ki, vagy engem és a hormonjaimat.. lehet tippelni:)

Na de, barátok: hirtelen nem szólnak hozzád, elhatárolódnak tőled az addigi barátaid, de megindokolni nem tudják/akarják? Hisz te magad írod utána, hogy unalmasnak és értelmetlennek találod azt, amiről ők beszélnek, nem érted a poénjaikat.. Több mint valószínű, hogy emiatt és a szavaidból is áradó óriási negatív kisugárzás miatt.. A társas kapcsolataidban gyakorlatilag elkövettél az irigységtől kezdve a "lenézésig" (azért macskaköröm, mert lehet, hogy nem ez a legjobb szó arra, ha mások érdeklődési körét unalmasnak és értelmetlennek találod, de még ez áll hozzá a legközelebb..) mindent, amivel elérheted, hogy összeveszés és komoly konfliktushelyzet nélkül egyedül maradj..

Valahogy ezeken próbálj meg változtatni. Ne mások legyenek a mércék, hanem saját magad. Magadhoz viszonyítsd a következő dogád, magadhoz képest legyél elfogadóbb, vagy, ha tényleg annyira bugyuta témáik vannak , hogy elviselhetetlen, magadhoz viszonyítva keress máshol hasonló beállítottságúakat. Nem kell mindenkinek, pláne nem az osztályodnak megfelelni. Ha magaddal "tisztában vagy", akkor ők is úgy kezelnek.

Te melankolikus típus vagy,hajlasz a depresszióra,az átlagnál zárkózottabb vagy,az önbizalmad is sokkal kisebb,mint amennyi még egészséges.Kicsit talán antiszociális személyiség is vagy,ami rátesz még egy lapáttal.Mindennek,és az összes létező problémádnak csakis egy oka van:hogy nem szereted saját magadat!

Én ugyanebben a cipőben jártam 14-15 évesen,sőt,még talán később is sokáig,ugyanilyen voltam,mint Te,ugyanebben a szituációban,teljesen ugyanígy...mintha rólam írtál volna kamaszként.Egy igazi szerencsecsomag voltam.Abszolút nem voltam életrevaló,egy,gyámoltalan,elkeseredett,depressziós tinilány voltam,akibe a saját édesanyja belenevelte,hogy Ő egy nagy rakás szerencsétlenség,így aztán szépen el is hitte magáról.Ez akkor változott meg,amikor elkezdtem a saját lábamra állni,dolgozni mentem,és elköltöztem otthonról.Ez elég korán következett be,mivel otthon nem éreztem túl jól magam,szinte üldöztek el onnan.Nah,onnantól kezdve a magam ura voltam.Mindent magamnak kellett megoldanom,rengeteg tűrtem,viseltem,hogy életben maradhassak,és kénytelen voltam kiismerni az embereket,alkalmazkodni hozzájuk,kommunikálni velük,és kapcsolatokat kialakítani,hogy egyáltalán legyen,akire számíthatok.Sikerült.Sikerült,mert akartam változtatni,és mertem is.Ezenkívül beláttam,hogy csak így boldogulok.Ha burokban maradok,akkor elveszek,és eltipornak.Muszáj küzdeni,és megmutatnod magad a világnak.Muszáj,hogy tudják:létezel.Egyéniségnek kell lenni,méghozzá erősnek.

Ezen az úton csakis Te egyedül indulhatsz el,saját elhatározásodból.