Hogyan értethetném meg anyósommal, hogy ha így folytatja, el fogja veszíteni a fiát és az unokáját?

Sziasztok!

A párommal van egy három hónapos kislányunk, eddig a szüleinél laktunk, de most február 18-án leköltözünk vidékre (165 km). Ezt múlt hétfőn közöltük a szüleivel. (Mostanra lett biztos a dolog.)

Eddig sem csíptük egymást anyóspajtással (pontosítok: semmi bajom nem lenne vele, ha nem cs*szegetne, gyanúsítgatna és beszélne ki a hátam mögött), de azért kijöttünk, elvoltunk, sokat javult a helyzet a pici születése óta. Legalábbis ezt hittem.

Hétfő óta azonban megváltozott a helyzet, méghozzá a legrosszabb irányba. Valahányszor összefutunk a lakásban, mindig van hozzám valami csípős mondanivalója, beszólogat, hergeli magát, sérteget. A kínzóan mókás elméleteiről nem is beszélve:

- Én csak a pénze miatt vagyok a fiával. (Tekintve, hogy párom családi adókedvezménnyel együtt keres 100-at, míg én 220-240 között kerestem anno a szülés előtt, ez nyilván így van.)

- Csak azért "beszéltem rá" a fiát erre a költözésre, mert távol akarok tőle lenni - mármint anyóstól. (Ez nem fedi a valóságot, de a jelenlegi viselkedése után nem cáfolom.)

És a legjobb poénja:

- Csak azért akarom elvinni innen a fiát és az unokáját, hogy azután nyugodt szívvel kidobhassam a páromat, és élhessek vígan kettesben a kislányommal... (Ennek előzménye, hogy pár hónapja azt találtam mondani neki, hogy ha esetleg a fiával nem sikerülne a kapcsolatunk, ha szétmennénk, nem tiltanám tőle/tőlük az unokát, annyiszor látnák ahányszor akarják. Mire anyós beszólt, hogy nem is hagynák, hogy elvigyem a lányom, én húzhatnék a francba, és látnám a gyerekem amikor a bíróság engedi... Érdekes, eddig azt hittem, ezt a szülők dolga eldönteni és megbeszélni, hogy hogyan tovább...)

Na mindegy. A lényeg, hogy ezekkel a vircsaftos elméletekkel és a beszólásaival egyre csak ront a helyzeten. Amikor elmondtuk nekik a költözést, elmondtuk azt is, hogy három-négy hetente egy-egy hétvégére lejönnénk, én akár a picivel egy hétre is itt maradhatnék, hogy esténként amikor hazaér a munkából láthassa az unokát.

És ez az az ígéret, amit meg fogunk szegni, ha így folytatja tovább. Konkrétan már ott tartok, hogy számolom a perceket a költözésünkig, és alig bírom kivárni, hogy elhúzhassunk innen, távol tőle. És szívem szerint sosem jönnék vissza.

Még mielőtt valaki megszólna: a párom ezerszer rosszabbul bírja, mint én. Eddig sem volt túl jó kapcsolata az anyjával, de most annyira dühös rá, hogy fel tudna robbanni.

Én megértem, hogy rossz érzés számára, hogy elvisszük a kisunokáját, de könyörgöm, miért nem veszi észre, hogy csak ront a helyzeten? Hogyan értethetném meg vele, hogy ha ez az elkövetkező két hétben is így fog menni, akkor végleg elveszíti a fiát és az unokáját?

(Beszélgetést ne ajánlja kérem senki, az nála nem használ, és eleve mindig sértegetés lesz belőle. Én nyelek, tűrök, de már nem sokáig.)