Elvesztettem kislányomat 37. hetesen köldökzsinór csomó miatt. Van két nagylányom, Ő közös baba lett volna jelenlegi férjemmel. Nehezen éljük meg. Ha valaki átélt hasonló helyzetet, válaszoljon, hogyan tudom ezt kicsit is "könnyebben" feldolgozni?

Fogadd őszinte részvétem.

Nekem a kisebbik fiam születésekor volt csomó a köldökzsinóron, szerencsére császároztak, így mi is megúsztuk, már 14 hónapos. Én is úgy voltam, mint az előző válaszoló, nem értettem, miért beszélnek erről ennyit a dokik, aztán hazaérve a gyerekorvos felvilágosított, mi is lehetett volna...

Szívből kívánok Neked erőt, kitartást és hogy tovább tudd élni az életed elfogadva a történteket a nagylányod miatt!!!

Most biztos le fogtok pontozni. Az én üknagyanyámnak 13 gyermekből 7 halt meg, de nem csecsemőként, hanem kisgyermekként. Igaz, akkoriban talán várható is volt ez, hiszen nem volt annyira fejlett az egészségügy, ezért is szültek annyi gyermeket a nők, hogy maradjon is életben néhány gyermek. De azt gondolom, hogy ahogy ő is túlélte, és tovább lépett, és tovább élt és tovább dolgozott, és továbbra is az élőkre koncentrált, és nem engedte, hogy elkeserítse a sok gyász az életüket, hanem erős maradt a férjéért és az élő gyermekeiért, úgy mi mai nők is képesek vagyunk ugyanerre.

Őszintén nagyon sajnálom, ami történt veled/veletek, kimondhatatlan fájdalom lehet. DE ne arra nézzetek, kit vesztettek el, hanem maradjatok erősek azokért, akik viszont ott vannak nektek, veletek. Ne engedjétek, hogy ez megkeserítse a családjaitok életét!

24L

Anyám 87 évesen halt meg tavaly. Hosszú és nehéz élete alatt szült 2 halott babát és eltemetett 2 csecsemőt. Kérdeztem tőle, hogy amikor a 2. kisbabája meghalt (én nem ismertem őket, később születtem), hogy bírt tovább élni. Azt mondta: ki akartam ugrani az ablakon, aztán láttam, hogy lenn vár a bátyád, muszáj volt tovább élnem.

Anyám holtáig siratta a gyerekeit, sosem gyógyultak be a sebek a lelkén, de muszáj volt neki pergetni a napokat miattunk.

Az mondja csak azt könnyedén, hogy az élet megy tovább, aki - velem együtt - nem temetett gyereket. Az élet valóban megy tovább, de már nem úgy, mint azelőtt. Én úgy látom, ez a seb sosem gyógyul be, hisz a gyereknek kellene a szülőjét eltemetnie, nem fordítva.

Én hiszek a reinkarnációban. Úgy gondolom, hogy a feldolgozásban segíthet az, ha néhány év múlva vállaltok még egy gyereket.

Nagyon könnyen előfordulhat, hogy ugyanaz a lélek közeledik hozzátok, de már mások lesznek a feltételek, olyanok, amik jobban megfelelnek az ő lelkének. Ha sikerül feldolgozni a történteket, ugyanazok a szülők lesztek, de azért kicsit mégis mások, olyanok, akiknek sikerült feldolgoznia egy tragédiát. Elengedni egy lelket, majd újra befogadni. Nehéz dolog ez, mert kapaszkodnánk a saját akaratunkba, de az égi erők, a sors, Isten, vagy nevezhetjük bárhogy erősebb nálunk. El kell fogadnunk, hogy vannak dolgok, ilyenek a születés és a halál pillanata, amit nem befolyásolhatunk, bármennyire is úgy tűnik, hogy igen.

Többen is írták, hogy az élet megy tovább. Mindenképpen megy, de ha sikerül lelkileg feldolgozni, akkor egy boldog élet is folytatódhat.

Én egyik szerettem halálakor gyalogos zarándokútra mentem. Sokféle viszontagság és lelki élmény is volt. Nekem segített, hogy elfogadtam, hogy egy porszem vagyok a világegyetemben akit sodor a szél, keveset tehetek, az egyik az, hogy örülök a létemnek, a másik az hogy gyűlölöm a létemet. Ebben az egyben én döntök. Persze ez egy folyamat volt, mire idáig eljutottam az öngyilkosság gondolatától.