Mi lenne a jó megoldás? Kicsit hosszú lesz, köszönöm, hogy elolvasod.

Nem nagy dolog, de idegesít a helyzet. Messze laktunk az anyukámtól, az ország másik végében. Nyáron közelebb költöztünk hozzá, így fizikailag eltávolodtunk a férjem apukájától. Még szeptemberben megkérdeztem a családot, anyámat, és a testvéreimet, hogy hogy szoktak karácsonyozni, mert meg akartuk hivni magunkhoz apósomat, és az új családját. (Anyósom halála után lett neki egy barátnője, akinek van 3 gyereke) Mindenki azt mondta, hogy nem lesz semmi, különben is messze van az még, mit izgulok. Ha semmi nem lesz, hát semmi nem lesz, lebeszéltük, hogy apósomék jönnek hozzánk, és vagy 24-én este, vagy 25.-én reggel mennek haza, mert 25.-én ők is végiglátogatják a családot. (A nő családját, és ez így is van rendjén.) Erre anyámék benyögték, hogy akkor 24.-én nála lesz a család, mert ezt így szokták, mióta világ a világ. Rögtön nem lett természetes a mosolyom, és mondtam, hogy akkor én nem érek rá, mert már programom van, jönnek apósomék, és nem akarom őket itt hagyni. elvégre messziről jönnek, és az unokáit is régen látta, szereti is őket, várják már a gyerkőcök is a papát nagyon, őket sem akarom kiábránditani, és különben is, apósommal már lebeszéltük a dolgot, miután és végigkérdeztem mindenkit, hogy mi hogy is megy itt. Akkor még tudtam volna alkalmazkodni, de már nem megy. Apósomék sem azért jönnek, hogy bámulják itt a 4 falat, hanem, hogy lássa a fiát, és az unokákat. Anyámhoz nem mehetnek, mert anyám egy fura természet, amit tudni kell kezelni, és nem jöttek ki soha apósomékkal. Meg is mondta anyám, hogy ne vigyem oda őket. Kértem, hogy tegyük ezt a családi ebédet át másnapra, de nem akarják. Akkor felajánlottam, hogy legyen meg aznap, de később. Erre a válasz az volt, hogy kicsi gyerek van a húgomnál, tudhatnám, hogy őt korán ágyba kell dugni. Erre már kissé mérges lettem, és mondtam, hogy akkor legyen úgy jó, ahogy eddig 11 éven keresztül megfelelt. Postán elküldöm az ajándékokat mindenkinek, ők is postázzanak, és mindenki azt csinál amit akar. Én mosom kezeim, kérdeztem ugyanis még időben, hogy mi legyen. Most ott tartunk, hogy én vagyok az alkalmazkodóképtelen, az ünneprontó, mert anyám is és a testvéreim is, annyira várták, hogy együtt legyen végre a család. Na de kérem. A semmi, az számomra semmit jelent. Ha azt mondják, hogy nincs kötött program, akkor azt jelenti, hogy nincs kötött program.

Anyám azt mondja, hogy mondjam le apósomékat, jöjjenek máskor. Erre nem vagyok hajlandó. Egyrészt a gyerekek már nagyon várják, a férjem is nagyon várja, én is várom. Mellesleg soha nem csinálok a számból feneket.

De nem szeretném elrontani sem ezt a szép ünnepet. Most mit tegyek?