Miért érzem úgy mintha anyukám "csak egy emlék" lenne? Ez normális valamennyire?

Az természetes, hogy úgy éled meg, mintha anyukád csak emlék lenne, hiszen sajnos tényleg már csak az.

Viszont, amire emlékszel, az egyszer igaz volt, megtörtént, erre is gondolj.

Azon pedig ne morfondírozz, hogy vajon most hogyan látna téged. Egyrészt egy anyukának a gyereke mindig az ő picije marad, másrészt meg nem hiszem, hogy csalódott lenne, vagy pláne idegenként tekintene rád.

Biztos nagyon szeretted édesanyádat, ha ennyit gondolsz rá :-)

Fogadd részvétem!

Igen, az emlékek halványulnak, az arc egy idő után kezd elmosódni. Ha vannak róla fényképeid, esetleg video, hasonló, nézegesd időnként, az segít életben-tartani az arcát, a vonásait, a mozdulatait és szavait is.

De ha ez nagyon fájó, az sem baj, ha nem teszed.

Hidd el, pont olyan vagy, mint ő! Ha meglátna, rögtön rád ismerne, és valószínűleg, te is őrá.

Emlékezz a tanításaira, emlékezz arra, mit hogyan csinált, mire tanított, és azt vidd tovább magaddal az életben. Ezzel őt tartod életben, mert általad ő így él tovább.

Sírj, amikor úgy érzed, hogy sírnod kell, de emlékezz a szépre, a jóra vele kapcsolatban. Emlékezz azokra a napokra, amikor együtt csináltatok valamit. Az emlékeidben ezeket őrizd.

Természetes, hogy nomrális, miután már 10 év eltelt a halála óta. Emlék. Ha az ember sikeresen feldolgozza a szerettei halála miatti gyászt magában, akkor azok benne emlékké lesznek. Az lett volna a baj, ha még mindig "élő" lenne neked, de szerencsére ilyenről szó sincsen.

Igen, a halottak emlékké lesznek. És az így van jól. Neked élned kell, előtted az élet.

A 10 év miatt (kerek évforduló) átmenetileg felerősödhetnek az érzéseid vele kapcsolatban akkor is, ha egyébként már minden a helyén van benned. Ez elmúlik, nyugi.