A barátom tolószékbe került. Azóta eltaszít magától. Mit tegyek?

A múlt az múlt, a jelen pedig jelen. Ilyen jelenre akarsz jövőt építeni?

Ha veled durvul, ha gátlástalanul agresszív, akkor vegyél szépen egy nagy levegőt és szakíts vele. Ő is ezt akarja, és a lelked mélyén valószínűleg te is. Valamikori szerelemből és mostani szánalomból nem lehet normális jövőt tervezni, sem élni.

Másrészt nem vagy te senkinek sem a lábakapcája, hogy csak azért, mert megrokkant, rajtad verje el a port. A megrokkanás nagyon nagy trauma, ez tény. Senki sem vitatja, szánja is érte, én is szánom, de nem mentség arra, ahogyan másokkal viselkedik.

Azt még elmondom, hogy a megrokkanatak személyisége idővel nagyon durván eltorzul (kevés az, akié nem), így aztán nem sok jóra számíthatsz.

Én gondoztam kerekesszékes embereket, legtöbbjük közülük nyaki csigolyánál sérült, így a kezük is alig, vagy egyáltalán nem mozgott.

Köztük is volt olyan, akire szánakozva néztem és volt olyan, akinél eszembe sem jutott, hogy mozgássérült, teljesen egészséges, életvidám, szimpatikus férfiként gondoltam rá.

Ez nagyon személyiségfüggő ki miként éli meg a helyzetet.

Hasonló a gyászreakcióhoz, hiszen a régi élete úgymond "meghalt", teljesen új életet kell felépítenie új vágyakkal, álmokkal, célokkal.

Az első időre a "nem hiszem el, hogy ez velem történt"- korszak után pont a düh jellemző, hogy haragszik a világra és mindenre, az a baj, ha beleragad ebbe az állapotba.

Itt valóban úgy tudsz segíteni, ha mellette vagy "kéznél", de ne erőszakkal, mindenáron.

Pont ez a legnagyobb baj amiért nem tudnak talpraállni a sérült emberek, hogy a család túlságosan "anyáskodik" felettük.

Próbálj meg úgy tekinteni rá, mint eddig, ne kezeld sérültként ( pl. ne akarj helyette megcsinálni dolgokat amire amúgy képes csak azért, mert kímélni akarod, vagy mert neki kissé lassabban menne a dolog).

Jó példa erre két betegem.

Az egyik 20-as évei közepén járó fiú volt.

Kerekesszékbe került egy autóbaleset után, járni nem volt képes, a kezeit minimálisan tudta mozgatni, így enni képes volt néhány ételt speciális evőeszközökkel.

Ez a fiú teljesen elhagyta magát, megkockáztatom, hogy depressziós volt, dühkitörései voltak, naphosszat a TV-t bámulta, vagy átesett a másik végletbe és sörözgetett, füvezett a haverjaival.

A másik betegem egy 30-as elvált 3 gyerekes apuka.

Kezdjük ott, hogy sorra vitte az ágyába az egyedülálló gondozóit ( én már akkor szerencsére férjnél voltam mikor hozzákerültem, na meg addigra már lett egy tartós kapcsolata :DDD ) és mindezt csupán az életvidám, erős személyiségével érte el.

Fizikai képességei ugyanazok voltak, mint a másik betegemnek.

Nyaki csigolya sérülése, minimális kézmozgással.

Mégis maga evett,borotválkozott, saját maga vezette az autóját ( mint egy őrült!), irányította a saját pub-ja ügyeit, napi szinten eljárt otthonról dolgozni, szórakozni, még egy kerekesszékes rugby csapatban is benne volt(ill. benne van).

Meg is mondtam neki, hogy hiába a segítője vagyok, soha nem jutna eszembe úgy tekinteni rá, mint egy sérült emberre, annyira teljes életet él.

Azért írtam a két példát, hogy lásd, minden a párodon múlik, hogy miként alakul a jövőbeni élete.

Én hiszek abban, hogy minden okkal történik, arra már a párodnak kell rájönni, miért kapta az élettől ezt a feladatot.

Neked pedig kitartást!

Persze akármennyire is elfogadóak vagyunk, a tény nyilvánvaló: a párod kerekesszékes ember lett.

Ezáltal ez neked is egy fantasztikus lehetőség a tanulásra, lelki fejlődésre és ha el tudod különíteni a dolgokat, s a későbbiekben sem a rejtett gondoskodó anyaösztönödtől vezérelve maradsz vele, hanem tiszta szeretetből az csodás dolog.

Ha meg évek múlva szétmegyünk és ne talán én mondom ki a végszót, nem az lesz az indok hogy nem tudok együtt élni egy mozgássérült emberrel...

Én ha helyében lennék épp ebben az esetben gondolnám, hogy a rokkantság miatt hagynak ott. Kipróbálta, erőlködött, próbálkozott, reményt adott nem vált be, pá.

Ha veled vége (ami persze e szitu nélkül is lehetne, de ez mégis változtat az ő felfogásán) mindenféleképpen már ő úgy fogja fel majd én úgy tenném legalábbis, hogy emiatt hagyod ott. Ezen nem tudsz változtatni.

Küzdeni fogsz érte, míg úgy látod, hogy jobb neki így.

De nem épp arról van szó, hogy nem jó neki ? Szóval nem akarod elfogadni, hogy sajnos most van az, hogy fel kellene adnod a küzdelemmel.

Neki most nem kell kapcsolat. Ő most elvan a bajával.

Újra kell kezdje meg kell szokja magát, elfogadja magát, majd szépen kialakul az új kis élete. Lehet ő is még boldog valakivel. Hagyd megszokni a helyzetét !

19 éves fiatalon azt hiszik sokan, hogy megtudják váltani a világot. Félretudnak tenni minden bajt, átnézni rajta, elfogadni nehéz szitukat.

A valóság viszont ahogy érik az ember az, hogy ez legtöbb esetben nem így van.

Nekem volt két szituációm. Valahogy elfogadtam az észérveket, nem erőlködtem, és ma már nem is bánom.

Az egyik, hogy nagyon szerelmes voltam és ő is belém egy családos srácba. Amit ő nem mondott el nekem, de tudtam. Én agyaltam mit csináljak. Nem jártunk együtt nem volt semmi, nem tudtam belemenni, csak sajgott a szivem. De próbáltam elhitetni magammal, vagyis akkor nem volt ez nehéz, hogy tudok én anyja lenni két kicsinek, ha úgy alakulna.

Na most, hogy van két gyerekem 1O év múlva, Á áááá hűű de nem tudtam volna. De akkor totál elhittem.

19 évesen nem vagy még elég érett, hogy felmérj szitukat. Valljuk be naív az ember, és a szerelem erős befolyásoló tényező. Érzelmeid hajtanak, nehéz lesz túltenned magad, de neki is az egész helyzetén. Sőt egész életén. Ő az első most nem te ! Ne szenvettesd még ezzel is, hogy piócáskodsz. Ha aztán rájön néhány hét múlva, mikor nyugodtabb, rájön hiányzol neki, akkor még ha szabad vagy adhatsz esélyt magatoknak. Onnantól ha vége is lesz a kapcsitoknak, nem fogja azt hinni, hogy te ápoltad, kipróbáltad és nem bírod, hanem elfogadja, mert ő hagyott vele lenni, nem te erőltetted.