Hogyan törjek ki a burokból?

Ülj le velük beszélni hogy te nem a testvéred vagy, te bulizni szeretnél stb.Kérd meg hogy engedjenek el valahova a barátaiddal, ha nem is olyan későig.Ha látják hogy pontosan haza érsz megbízható vagy nem keveredsz bajba akkor könnyebben elengednek majd.

Pl.engem sok sok beszélgetés után 22ig engedek el először, látták hogy pontos megbízható vagyok nem részegen megyek haza stb és mindig egyre tovább engedtek el...

Sajnos az én szüleim is ilyenek. Megpróbálhatsz velók beszélni, de úgyis te leszel a vesztes. Várd meg, míg leérettségizel, elmész egy távoli egyetemre, ott úgyse zaklathatnak :)

Egy jó tipp: ha el szeretnél menni valahová, jó érv lehet, hogy nem egyedül, hanem barátokkal mész és mindig felhívod őket, hogy pl. most szálltam fel a buszra, most érkeztem meg, most indulok haza...

Lassan-lassan el fognak engedni. Én is az idén voltam életem első buliján Szilveszterkor. Direkt vigyáztam, hogy ne igyak stb, hogy bebizonyítsam, el lehet engem engedni és megbízhatnak bennem, és bevállt! Azóta havonta megyek bulizni (tudom nem sok, de jobb mint a semmi) :D

És sok sikert!

de hogy várd meg míg leérettségizel!! még egy évet ülj szobafogságban? szerintem egy 17 éves lányt már el lehetne engedni néha szórakozni, ez nem a zárda! főleg hogy tűnsz hozzá elég értelmesnek. és félreértés ne essék én nem egy bulimániás khm csaj vagyok. csak szerintem ez túlzás.

szerintem is a jó módszer a fokozatosság, de én azt már követelném ennyi idős koromban hogy legyen egy kicsi szabadságom. elmenni délutánonként valahova a barátokkal, meg pár hetente bulizni.. persze meg kell mutatnod hogy vagy elég felelősségteljes, de adniuk kell erre esélyt! ezt mondd el nekik

Szia! :)

Én is hasonló helyzetben voltam, ugyanis az én bátyám is az az otthon ülő, csendes típus, ahogy az idősebb unokatestvéreim is - sőt, a családban tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, aki megpróbálja élni a mai fiatalok életét. Nálunk mindenki szigorúan van fogva, ami egy ideig hasznos, de 17 évesen már én is úgy éreztem, egyszerűen megfulladok, amiért soha semmit nem enged meg anyám (egyedül nevel minket).

Hiába, én vágytam a barátságokra, szerelemre, szórakozásra... hiszen én is csak ember vagyok. De azt is tudom, hogy az ilyen családokban ez nem úgy megy, hogy 18 évesen közöljük, hogy elmentünk bulizni, aztán csókolom - mert nem. Itt azért van némi lelki terror, félelem és megtorlás az ellenkezés esetén.

Nem mondom, hogy nekem tökéletesen ment a kitörés, de tűrhető a helyzet. Eleinte kisebb dolgokkal kezdtem, fagyizás, tali délután, és 17 évesen hadd maradjak már legalább az utolsó, fél 11-es buszig.

Mondjuk 18 éve koromig kb. 5-ször voltam buliban a hajnali első buszig, de akkor is úgy kellett kikönyörögni...meg egy hétig reménykedve várni az igenre, amit egyébként úgy vetettek oda, mintha ezzel írták volna alá elkurvulási jegyzékem...

Azóta 2-3 havonta járok bulizni a barátaimmal; nem sok, de jobb mint a semmi. Viszont anyámnak sosem tudtam megbocsátani, hogy én voltam az egyetlen, akinek állandóan hazudnia kellett, mert azt mégse mondhattam, hogy anyukám nem enged...