Miert tortenik ez velem?

Ó te szegény lány!:( Teljesen átérzem a helyzetedet. Én 10 éves voltam, mikor elveszítettem a nagybátyámat, 12 mikor a másik nagybátyámat, és 16, mikor a harmadikat. Mind nagyon közel álltak hozzám, napi szinten találkoztam velük és nagyon szerettük egymást. Nem mondhatnám, hogy a sors különösen kegyesen bánt volna velem..:S Azóta több rokont és ismerőst is eltemettem, bár egyik sem volt túl közeli, az előzmények fényében nagyon megviselt a haláluk. Erre a témára nagyon-nagyon érzékeny vagyok, azt hiszem érthető módon.

Fiatalon kellett szembenézned egy olyan dologgal, amivel sokan érett felnőtt fejjel szembesülnek először az életben. 6 éve még csak 8 éves voltál! Gondolom senki sem vette komolyan a fájdalmadat, úgy gondolták gyerek vagy ahhoz, hogy értsd, mi történik körülötted, jobb ha inkább nem is beszélnek róla neked, majd elfelejted.. Hát ez abszolút nem igaz, de ezt csak az tudja, aki gyerekként került ilyen helyzetbe. 6 év telt el, mire az elsőként elveszített nagybátyám nevét ki mertem mondani, mert korábban mindig attól tartottam, hogy elsírom magam. Sokat álmodtam velük éjszakánként, álmomban sírtam az örömtől, hogy velem vannak, felébredve pedig azért, mert olyan közeli volt az emlékük, olyan tisztán láttam őket..

Azt hiszem, te most már életed végéig sokkal érzékenyebb lelkű leszel a legtöbb embernél, hajlamosabb a szorongásra, depresszióra, úgyhogy küzdened kell azért, hogy ez ne így történjen. Meg kell tanulnod feldolgozni magadban a történteket. Próbálj meg beszélgetni róluk a szüleiddel! Fogalmuk sincs róla, hogy mi játszódik le benned, azt hiszik már el is felejtetted az egészet.. Idézzetek fel emlékeket, amiről eszedbe jutnak azok a percek, amikor még éltek, és idővel megtanulsz szépen emlékezni rájuk, nem pedig gyászolva. Nagyon fiatalon tapasztaltad meg, hogy az élet rendjéhez hozzátartozik a halál is. Én úgy hiszem, egyszer követni fogom a szeretteimet oda, ahol vannak, mindegy mennyi idő után, de nem vesztek el végleg számomra. Szeretnék olyan életet élni, hogy tudják, nem felejtettem el őket, és büszkék lennének rám. Tudom, hogy szerettek, és annak örülnének, ha boldog lennék. Nem szabad szomorkodni, ahhoz túl rövid az élet! Ameddig a szívedben hordod őket, és szeretettel gondolsz rájuk, addig veled vannak!

A háziállatod halála egyrészt feltépte a régi sebeket, másrészt biztosan felelősnek is érzed magad kicsit a halála miatt. Hiszen a tiéd volt, bízott benned, és te nem tehettél semmit érte. Tudod 26 éves vagyok, de még senkit nem sirattam meg annyira, mint a kiscicámat, akit kölyökként kellett elaltatnom pár hónappal ezelőtt egy veleszületett betegsége miatt. Nem kapott esélyt az életre, és azt a keveset is végigszenvedte. Fiatalon került hozzám, anyjaként nézett rám, bízott bennem és segítséget várt tőlem, én viszont csak annyit tudtam tenni érte, hogy nem engedtem tovább szenvedni. Tudom, hogy nem tehettem érte mást, de ő bízott bennem, és hagyta hogy azt tegyek vele, amit akarok.. Soha nem hoztam még ilyen nehéz döntést, hiába ez volt a legjobb megoldás. Az élet igazságtalan, és vannak olyan erők, ami ellen az ember nem tehet semmit. Te sem tehetsz arról, ami az állatoddal történt. Ami tőled telt, megtetted érte, szeretted és gondját viselted, megadtál mindet számára, amit lehetett. Nem a te hibád volt! Ennyi idő jutott neki, és senki mellett nem lehetett volna jobb élete. Az életét senki nem adhatná vissza!

Tudod egyvalamit el kell még mondanom neked, hogy ne ess ugyanabba a hibába, amibe én estem a te korodban. Elkezdtem félni a kötődéstől, mert úgy érzetem, előbb-utóbb úgyis elveszítem az illetőt, minél később, annál jobban fog fájni egyszer. Ezért elkezdtem tudatosan eltávolodni a családomtól, testvéremtől, kezdtem úgy gondolni rájuk, mintha már nem is lennének. Ez nem a probléma feldolgozása volt, csak még jobban mérgeztem vele az életemet. Már nem csak azokat gyászoltam, akiket elvesztettem, magányos voltam, tele fájdalommal.. Szerencsére mostanra sikerült helyrebillentenem a lelki békémet, nagyon szeretem a családomat, talán ezek után még inkább értékelni tudom őket, mint előtte. Tudom, milyen szörnyű lenne nélkülük.. Ezért annyi időt töltök velük, amennyit csak lehetséges, és nem hagyom, hogy ezeket a perceket egyetlen rossz gondolat is megmérgezze. Boldog akarok lenni velük, és azt akarom, hogy ők is azok legyenek!

Dióhéjban annyit tudok tanácsolni, hogy beszélgess sokat a családoddal, és kérd a segítségüket ahhoz, hogy túltedd magad valahogy ezen a nehéz időszakon. Azt nem mondom, hogy menj pszichológushoz, mert szerintem egy idegen ilyen esetben sokkal kevesebbet tud segíteni, mint azok, akikben bízol és akiket szeretsz.

Hidd el, nincsen semmi baj veled. Más is pontosan ugyanígy érezné magát a te helyzetedben. De ez csak egy állapot, ami el fog múlni, változni fognak az érzéseid és sok új dolog vár még rád az életben. Semmi sem tart örökké, ezért kell megbecsülni addig, ameddig tart!

Sok sikert, kitartást, és légy erős!

26/L

Én teljesen megértelek Téged!:'(

Én 21éves vagyok és 3hónapja vesztettem el az édesanyámat,minden olyan gyorsan történt,január 5.-én kiderült,hogy áttétes daganatos(ekkor már pelenkázva volt nem bírt az ágyból felkelni sem,enni sem tudod a takaró is nehéz volt a testének)és január 16án elhunyt :'(

Borzalmas volt,hogy novemberben elment az orvoshoz mert nagyon fájt a dereka,kivizsgálták de nem találtak semmit,és egyszer csak az orvos behívott minket a szobájába,hogy a vérvétel eredmény alapján daganatos de nem találják a daganatot.Sok sok kellemetlennél kellemetlenebb vizsgálat várt rá,bírta erős volt de eközben ő semmit nem tudott,egyszer az orvos kitapintott valamit és vettek mintát,megjött az eredmény és kiderült,hogy már az áttétből vettek mintát és az utolsó stádiumban van édesanyám.Mikor ezt meghallotam majdnem összeestem,borzasztó volt és az orvos arra kért minket mivel nincs sok hátra ne mondjuk el neki a daganatot,így is tettünk szegény nemtudta mi a baja csak érezte a kínzó fájdalmakat és sejtette nagy baj van de mi mindvégig biztatuk őt bár tudtuk a kegyetlen igazságot.Ennél rosszabat már nem is tudok elképzelni!

Én idegileg teljesen kikészültem...pánikbeteg lettem:(

De próbálok erős lenni,nagyon nehéz de mindig arra gondolok,hogy az anyu mit szeretne és ő azt szeretné ha boldog lenék.Neharagudj ha hosszúra sikerült de jó volt ezt kiadni magamból.Akármilyen nehéz is tovább kell lépned,ez sok sok időbe telik de menni fog drágám,kívánok neked sok kitartást erőt és boldogságot is mert elöted áll az élet!

21/N