Szánalmasnak érzem magam, mit tehetnék?

25 éves lány vagyok, egy kollégiumban lakom, egyedül egy szobában. A lakótársaimmal nem sokat találkozom, külön járunk órákra, külön ritmusunk van. Van egy párom, akivel ritkán találkozunk, mert ő így igényli, de írogatni se tudunk sokat, mert ha elfárad, márpedig minden nap elfárad, akkor nem lehet hozzászólni. Én pedig sokkal több emberi beszélgetést igényelnék, mert már évek óta itt élek ebben a .... kollégiumban. Jobb híján már fórumozgatok (mint most is), de ez sem jó. Nem igaz, hogy az egyetemisták nem lehetnek egyedül, mert ott van az egyetem, meg blabla. Dehogyisnem. Vége annak a napi 2-3-4 órának és agyő (és azalatt sem beszélgetünk).

Gyerekkoromban úgy nőttem fel, hogy mindig beszélgettünk egymással, nem a tévé előtt nőttem fel. Mindig foglalkoztak velem, mindig mindent elmondtunk egymásnak.

Ami viszont ma végképp betette nekem a kaput:

1 hete beteg vagyok, lázas, már múlik, de fáradékonyabb vagyok. Anyuval beszéltem telefonon, ő is beteg, lázas ugyanúgy. Pont ilyenkor nem tudunk együtt lenni, amikor beteg, szüksége lenne rám, kenyeret is mások hoztak neki szívességből, és mondta nekem, hogy hiába fizette ki, még többet is adott, mint kéne, egy többnapos őskövületet hoztak neki sz*rrá fagyva, szegény mondta nekem, hogy na ez a szívesség. Elbőgtem magam, annyira sajnáltam, rá van szorulva mindenféle senkiházikra, és én, az egyetlen gyereke nem vagyok ott, hogy segítsek, hogy ápoljam. Régen ha egyszerre voltunk betegek, mindig egymást ápoltuk. Amikor haza tudtam menni legutóbb, láthatóan megöregedett. Akkor is sírtam, úgy megy el az életünk, hogy nem tudunk együtt lenni. A párom ma megint lerázott, hogy fáradt. Volt egy csaj, együtt tévéztünk, vele próbáltam beszélgetni, de csak a laptopját bújta, és a "ja" volt a legtöbb, amit kaptam tőle.

Most itt ülök egyedül a tévé előtt (ő már elment), és a laptopomat bújom és bőgök. Csupa gépek vesznek körül, szól minden, hogy ne a süket csendet hallgassam. Emberek helyett ezek a kib.szott gépek! Nem tudom, hogy sokan miért nem tudják értékelni a családot, hogy otthon is a gépeket bújják a család helyett. Én mit meg nem adnék most, hogy a szeretteimmel, a családommal, az anyukámmal és a párommal lehessek! Anyu betegen otthon egyedül, én itt betegen szintén egyedül, évek óta így. Már valaki nemrég megjegyezte nekem, hogy borzasztó szeretethiányom van, pedig komolyan mondom, hogy nem akaszkodtam rá senkire. De biztos kiült az arcomra. Ha nem mennék be az órákra, beszélni is elfelejtenék. Ennél szánalmasabb már sose leszek...