Hogyan mondjam el a barátnőmnek, hogy - véleményem szerint - rossz döntést hozott? (Részletek lent. )

Már több, mint tizenkét éve vagyunk legjobb barátok, soha semmilyen (szó szerint!) összezördülés nem volt köztünk. Együtt döntöttük el, hogy mindketten gyerekorvosok leszünk, együtt készültünk az érettségire, rengeteg órát áttanultunk, a kapcsolatunk e közben is erősödött.

Akkor kezdődtek a problémák, amikor kiderült, hogy ő nem jutott be az orvosira, engem viszont felvettek.

Abban az időben rengeteget sírt, én igyekeztem megnyugtatni, hogy a következő évben is megpróbálhatja és van esélye, hiszen nem sok pont volt köztünk a különbség.

Velem persze pörögtek az események, amíg ő munkát keresett, addig én gólyatáborban voltam, majd megkezdtem a hajtást az egyetemen.

Idén januárig nem talált munkát, ezért úgy döntött, hogy ismét beadja a DOTE-ra. A nyár ugyanúgy telt el, ahogy az előzőek, szinte minden időnket együtt töltöttük, semmi probléma nem volt. Azonban egyik hétvégén, amikor náluk voltam és ő éppen a haját mosta, az édesanyja odajött hozzám és elkezdett nekem panaszkodni, hogy Petra tulajdonképpen egy éve otthon ül és úgy tesz, mintha munkát keresne, de közben az orvosin kesereg, ahelyett, hogy valamelyik tárgyból újraérettségizne, hogy növelje az esélyét.

Megnyugtattam az édesanyját, hogy bízzon a lányában, hátha idén sikerül bekerülnie.

Petra egész nyáron nem hozta fel az egyetemet, csak az ponthatárok meghúzása estjén hívott fel sírva, hogy megint nem került be az orvosira. Számomra ekkor vált világossá, hogy más szakra sem adta be a jelentkezését. (Pedig az orvosin kívül szinte bárhová felvették volna!)

Amikor rákérdeztem, hogy miért nem adta be máshová is a jelentkezését, akkor azt válaszolta, hogy azért, mert ő orvos akar lenni, semmi más. Aznap este átmentem hozzá és leültettem, elmondtam neki, hogyha nem tesz érte semmit, hogy felvegyék (pl.: újraérettségizik), akkor ne várjon csodát, mert hajtás nélkül nincs érdem.

Szeptember elején én visszaköltöztem a koliba, segített a beköltözésnél és azt mondta, hogy ő is ezt az életet akarja élni, egyetemre akar járni. Ismét elmondtam neki a fent leírtakat, bátorítottam a tanulásra és felhívtam rá a figyelmét, hogy a édesanyja, annak ellenére, hogy egyedül neveli és súlyos beteg (egyik lábára rokkant, egyedül alig tudja ellátni magát) támogatja és mellette áll, ahogy én is. Ekkor eldöntötte, hogy tanulni fog és jövőre (2011-ben) is beadja a papírjait, utoljára az orvosira. Én ennek nagyon örültem, szinte az életkedve is visszatért, kezdte más színben látni a világot.

Októberben azonban történt valami, ami - attól félek - végleg elszakítja élete álmától.

Egy vacsorán megismert egy férfit (38 éves), aki kint dolgozik Londonban. Eddig mindössze kétszer találkoztak személyesen, de Petra állítása szerint együtt vannak, sőt mi több, a férfi arra kérte, utazzon ki hozzá néhány hétre Angliába.

Amikor a tanácsomat kérte, én azt mondtam neki, hogy döntsön belátása szerint, de a véleményem az, hogy ez a férfi idős hozzá (Petra 20 éves) és félek, hogy elszakítja a tanulástól.

Múlthéten átjött hozzánk a hétvégén és hivatalosan bejelentette, hogy január végén kiköltözik ehhez a hapsihoz, Londonba. Nem szóltam semmit, próbáltam örülni, hiszen végre boldognak láttam, de belül érzem, hogy ez ne jó döntés.

Édesanyja sírva hívott fel tegnap, hogy valahogy beszéljem le erről Petrát, hiszen neki senkije sincs rajta kívül, ráadásul beteg is, egyedül nem tudja magát ellátni, meg fenntartani a házat. (Anyagilag persze igen, de fizikailag nem fogja bírni.) Azt is megtudtam tőle, hogy a pasi már talált Petrának állást egy szállodában, takarítóként. Hol van ez az orvosi hivatáshoz képest?

Nem merek nekiállítani, hogy térjen észhez, mert félek, rámförmedne, hogy miért szólok bele az életébe? De én nagyon féltem őt, csak jót akarok neki és azt, hogy teljesüljön az álma és ne egy szállodában takarítson és együtt éljen egy férfival, aki az apja is lehetne, ráadásul akit alig ismer.

Hogy mondjam el neki, hogy a döntése nemcsak az ő, de az édesanyja életét is tönkreteheti?