Valóban szeretett a maga módján? Én az ellenkezőjét éreztem. (Bőv. Lent)

Egyik szülőm egész életemben azt sulykolta belém, hogy nem vagyok jó semmire sem, csúnya vagyok, minden téren egy kudarc és szégyen, stb stb.. sosem voltam problemas gyerek, iskolákat elvégeztem,az után mindig tisztességesen dolgoztam, nem csavarogtam.

Nyilván nem voltam én sem tökéletes, de nem csináltam eget rengető baromságot.

Ezzel a szulommel az évek alatt olyan nagyon nagyon elmérgesedett a viszonyunk, a folyamatos megaláztatások, beszólások stb miatt, hogy a vége már konkrétan annyira elhitette velem, hogy egy nulla azaz nem is nulla hanem egy utolsó parazita vagyok, hogy az öngyilkosságba kergetett.

szerette volna bennem kiélni, de ezt nem sikerült neki, mivel teljesen más érdeklődési köreink voltak. (Évekkel vissza gondolva rá,szerencsére sikertelen öngyilkossági kiserletem volt. Mára már örülök, hogy nem sikerült de akkor bántott, hogy meghalni is hülye vagyok..)

Teltek tovább az évek, majd ez a szülő beteg lett és elhunyt.

Én nagyon össze törtem azt hittem vége az életemnek, hiszen minden ami "jó" volt, annak vége lett.

Elkezdtem pszichológushoz járni depresszió, gyász és társai gyanújával, rá ébredtem, hogy a "kedves" szülő bár fizikailag sosem emelt rám kezet, de több mint 20 éven át verbálisan bántalmazott.

Az ő vágyait és gyerekkori álmait

Nem tudta kielni bennem, ezért mindig "az ő kudarca voltam"

Persze voltak jó idoszakok is, és boldog idők, de szégyen vagy sem, egyáltalán nem hiányzik és nem sajnálom már, hogy meghalt.

Én lennék ekkora pszichopata, vagy ez ilyen esetben normális?

Örülnék ha a véleményed kifejtenéd, a helyesírási hibák miatt elnézést.