Szerintetek normális, hogy így érzek? Mi lenne erre a megoldás?

Tehát az a helyzet, hogy itt vagyok én, mint egyke gyerek, anyuval és apuval élek. Csak az a gond, hogy a szüleim között jóformán semmi egyetértés nincs, és nem egyenlően vannak elosztva a háztartási munkák sem. Apukám sajnos elég hanyag, nem szeret itthon semmit dolgozni, a munkahelyén is megcsinálja amit kell(taxisofőr), aztán hazajön, és lefekszik, nézi a tévét. Ezzel szemben anyukám egész nap kínlódik azért a kis kevés fizetésért, amit kap, pórbál félretenni, hogy segítsen engem a jövőben, és még itthon is van dolga. Én persze próbálok neki segíteni amiben csak tudok, de 15 éves fejjel nem tudok egy egész háztartást eltartani. Apa semmit sem segít, mi megyünk mindig Anyuval bevásárolni is, persze gyalog, és apu elnézi, hogy hogy cipekedünk. És hasonló dolgokat kell elképzelni, például én nem emlékszem, hogy hárman elmentünk volna valahova együtt. Azt hozzátenném, hogy megütni még soha nem ütött meg engem sem, Anyut sem, csak soha nem csinál semmit.

Most én ezzel arra szeretnék kilyukadni, hogy nekem már sokszor megfordult, mint gyereknek, a fejében, hogy mi lenne, ha elválnának. Már rossz nézni, hogy anyu mennyit szenved. :(( Meg én sem érzem magam túl jól, a barátaim előtt is szégyellem, hogy ilyen az apám, mikor látom, hogy mással mennyit foglalkozik apjuk, és tőlem még sohasem kérdezte meg, hogy mi volt a suliban. Ahányszor anyu szépen vagy már kiabálva próbál beszélni vele, elkezd sírni(!) férfi létére.

Bocsi, hogy hosszú lett, de szerintetek mi lenne a megoldás? Nagyon el vagyok keseredve.

Előre is köszönöm a válaszokat!