Szeret engem ez a férfi vagy csak ő maga sem tudja, milyen az igazi szerelem?

Azt mondta, hogy el tudja velem képzelni az egész életét. Hogy gyereket akar tőlem. És hogy úgy gondolja, jó anya lennék. Hogy mióta 2 éve együtt élünk, azalatt ő nem gondolkozott azon, hogy milyen lenne mással. Van hiányérzete, ahogy az embernek a legjobb dolgokban is van hiányérzetük, de ettől még ez nem azt jelenti, hogy én nem lennék elég jó neki, vagy hogy ő jobbat akarna. Voltak köztünk problémák, amik miatt elhidegültünk egymástól és ezért már nem szeret úgy, mint az elején, de ő ezt csak átmenetinek érzi és mindent megtesz azért, hogy ezen változtasson, mert az első évünk az tényleg nagyon szép volt. És tényleg megtesz mindent már hónapok óta, csak én érzem úgy, hogy ez csak színjáték.

Merthogy én mindig azzal szekálom, hogy úgy érzem, nem vagyok neki elég szép, és hogy ő tulajdonképpen csak azért van velem, mert fél összejönni egy igazán jó nővel.

Erre vagy nagyokat hallgat, amivel megőrjít, vagy kifejti, hogy egyáltalán nem hiszi azt, hogy neki jobb lenne egy sokkal szebb nővel. Ő elsősorban nyugalomra vágyik, és nem biztos, hogy azt pont egy bombanőtől kapná meg. Hogy ő egyáltalán nem vágyakozik titokban ilyesmi után, mint ahogy én azt képzelem. De amikor meg a hiányérzete felől faggatom, csak nagyokat hallgat. Valószínűleg egyébként ő sem tudja, mit hiányol belőlem. Azt állítja, nekem is van hiányérzetem felé, mert állandóan szekálom pl. a sok internetezés miatt. De nem érti meg, hogy nekem olyankor Ő hiányzik és nem benne hiányolok valamit. Ő viszont mintha mégiscsak nem egészen ilyen nőről álmodott volna. De azt mondja, ő nem nagyon álmodozott előre.

Azt mondta, én azért vagyok neki az igazi, mert tud velem élni. Én meg azt mondtam neki, hogy szerintem az ember sok emberrel tud élni, de az igazi az, aki nélkül nem tud, vagy nem akar élni. Azt mondta, hogy de hát szerinte sokkal több az, hogy ő tud velem élni. És hogy nem lehet sok mindenkivel együtt élni. Egymás mellett lehet, de együtt nem olyan egyszerű akárkivel élni. És szerinte ez több, mintha úgy érezné, hogy nem tud nélkülem élni.

Megkérdeztem, el tudja-e képzelni az életét mással. Azt mondta, ha szétmegyünk, akkor igen. Azt mondta, lehet hogy évekig nem lenne senkije, dehát egyértelmű teljesen hogy mindketten újrakezdenénk mással. Hiszen nem 60 évesek vagyunk, hanem 30. Hogy most nem tudja elképzelni mással, hisz 2 éve együtt vagyunk és nem képzelődik ilyeneket, de amúgy igen, el tudja képzelni hogy más legyen a párja. Én megmondtam neki, hogy én nem tudnám újrakezdeni már senkivel 32 évesen.

Olyan szerelmesek voltunk az elején. Láttam őt sebezhetőnek és akkor nem volt bennem ennyi kétely. Az egész beszélgetés abból indult, hogy nyár elején megmondtam neki, hogy nem tudom vállalni azt, amiben megegyeztünk, hogy ideje lesz gyereket vállalnunk, mert már nem érzem úgy, hogy szeretne engem. És nem hazudott. Elmondta akkor is nagyjából azt, mint amit leírtam az előbb. Akkor én két dolgot hallottam meg az egészből: már nem szeret úgy és nem vagyok a szemében jó nő.

Innen kezdve hiába törte kezét-lábát egész nyáron, minden puszinál ezek a szavai visszhangoztak a fülemben.

Most újra megbeszéltük, mert már tarthatatlan az egész és jórészt miattam.

De én még mindig azt tudom leszűrni az egészből, hogy ő tulajdonképpen nem igazán szerelmes belém. Talán soha nem is volt annyira, csak nem vettem észre.

Mert én úgy gondolom, hogy neki azért van hiányérzete, amit nem tud megfogalmazni, mert nem szerelmes belém.

És olyan józanul ki tudja mondani, hogy el tudja képzelni, hogy más legyen a párja. Megmagyarázza logikusan, ahogy én is elmagyaráznám egy 18 éves tinédzsernek, hogy dehogynem leszel még te szerelmes...De én azt hiszem, hogy egy szerelmes embernek ezt hiába magyarázzuk. Ha egyetért vele, akkor nem is szerelmes. Mert a józan ész szerint valóban ha szétmegyünk, lesz nekem is még párom. De nem tudom elképzelni sem ezt. Ő viszont igen.

És nem tudom, hogy ez abból adódik, hogy még nem talált olyan nőt, akibe igazán szerelmes lehetne, vagy csak a jelleméből fakad. Ő ugyanis elég kiegyensúlyozott ember. Amikor veszekszünk vagy felvetem azt a kérdést, hogy lehet hogy szakítanunk kéne, meg hogy nem tudok neki gyereket szülni, és közben vörösre bőgöm a képemet és egy hét alatt leadok 5 kilót a 45-ből, és képtelen vagyok bármilyen szellemi munkára, pl. tanulás...Ő olyankor is totál higgadtan leül a tankönyve fölé és felkészül a viszgára. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy totál új helyen, totál egyedül újra kell kezdenie az életét. Az én házamban lakunk, tehát ha szétmegyünk, neki nem marad más az albérletnél, mert vidéken a szülei lakóhelyén nincs munka. De ő ettől nem esik kétségbe. Még amikor konkrétan tudom, hogy nagyon szerelmes volt belém, és akkor is kikészítettem mindkettőnket valami rögeszmém miatt, bár 1 hétig nem szóltam hozzá és nem tudta miért, ő akkor is felkészült a vizsgára. Én elhalasztottam. Néha az az érzésem, ha a világ összedőlne a feje fölött, ő akkor se esne kétségbe. Nincsenek olyan szélsőséges érzelmi hullámai, mint nekem. És talán ezért nem érzem azt sem, hogy igazán szeretne. Más dologban is ilyen higgadt, nyugodt. Tulajdonképp épp ez a tulajdonsága az, amit nagyon szeretek benne. Azt hiszem, még soha az életben nem hallottam ordibálni. Talán ő nem is képes túl nagy érzelmekre. Azt mondta, egyszer érezte azt egy lány miatt, hogy neki úgyse lesz soha más, de hát aztán lett, és ő már ebből tudja, hogy az ember úgyis túllép és lesz neki más. És nem tudom eldönteni, hogy azt a lányt szerette igazán, vagy csak egyszerűen 18 éves volt és ma már a szerelmet is másként éli meg. Tény, hogy már nekem se olyan, mint 10 éve. Nincs az a rózsaszínű boldogság. Már nem hiszem azt sem, hogy csak egy igazi van. Tudom én is, hogy van sok. De mégse hiszem, hogy újra tudnám kezdeni. Ő meg tudja, hogy újra kezdené ha szétmennénk.

Az az igazság, hogy én nagyon szeretem őt és nem akarom lekötni magam mellé, ha nem szerelmes belém igazán. Mert én éltem úgy fiúval, hogy nem voltam szerelmes belé, és nagyon rossz volt mindkettőnknek.

És az nekem se lenne túl jó, ha akkor találná meg az igazit, amikor már gyerekkel örökre egymáshoz láncoltuk magunkat. Csak nem tudom eldönteni, hogy Ő a jelleméből fakadóan nem egy társfüggő típus, és ezért soha senki lány felé nem fogja azt érezni, hogy nem tud nélküle élni, vagy csak nem sejti, milyen igazán szerelmesnek lenni. Én azt hittem a régi barátom mellett, hogy én nem vagyok egy bújós lány, azért nem szeretem ha hozzám ér. De hát amikor megtaláltam a mostani páromat, akkor derült ki, hogy dehogyisnem vagyok bújós, csak szerelmes nem voltam és ez nagy különbség.

Szerintetek? Őt hiába faggatom, nincs tisztában saját magával, erre már rájöttem. Ha tudnám biztosan, hogy tud őrülten szerelmes lenni, elengedném, mert most nem az.