Akit bántottak fiatalabb korában pl valamelyik családtagja, az napvilágra került előbb-utóbb? Tovább lent folytatom.

Nálunk az volt, hogy mindenki tudta a családban, mégis behunyták szándékosan a szemüket. Mert mi baj lehetne, hogy egy "pótapa" a 11 éves lány ágyában fekszik minden nap és álló farokkal a fülébe liheg?

MINDENKI tudta (nagyszülők, keresztszülők, az anyám, a bátyám) és elhitették velem, hogy az én hibám, ő csak foglalkozik velem, biztos én tévedek. Az anyám még rá is játszott, ugyanis én visítottam mint akit ölnek, hogy húzzon ki az ágyamból, miközben ott huzakodtam azzal a barommal, aki próbált berántani. Ő meg felhangosította a TV-t a másik szobában és néha átjött, hogy hallgassak, mert a szomszédok...!

20as éveim közepén járok, kamaszként volt egy öngyilkossági kísérletem és elköltöztem rokonokhoz, ahol még lélegzéshez is engedély kellett, de sokkal jobb volt minden, jól alakult az életem végül :)

Szoktam az egész családdal találkozni évente kb 1-2 alkalommal (azoknál, akik végül befogadtak), még mindig azt hiszik, hogyha rosszat szólnak, akkor menten felvágom az ereimet, így csak az időjárásról szoktunk max 2 szót váltani. :D Semleges, az egész családommal abszolút semleges a kapcsolatom. Még szülinapkor se mindig köszöntjük fel egymást.

Sose volt nálunk üvöltözős családi kiborulás, örökké észrevétlen bűn maradt.

Apám folyamatos lelki terrorban tartott minket. Fizikailag szinte soha nem bántott, legalábbis nem maradandó sérülésekkel, pusztán olyanokkal szórakozott, hogy kicsavarta a kezem, meg hasonló számára "vicces" dolgok.

Igazából nálunk tipikusan mindenki tud róla, de senki nem tesz semmit helyzet volt. Anyám nem lépett le mellőle, a rokonok nem szóltak közbe, meg alapvetően az volt mindenki számára az alap viselkedés, hogy "nem az én családom, nem szólok bele".

Amikor egyszer próbáltam anyámmal beszélni róla, már felnőttként, akkor annak az lett a vége, hogy felháborodottan vissza szólt, hogy "az már régen volt, rég elköltöztem, rég túlléphettem volna..."