Vajon miért terv szerint halad a családdal az, aki közben rájön, hogy mégsem jó?

Ismerős férj erőltette a gyerektémát, mondván korán kétgyerekes apuka akar lenni, meg hátha akkor a felesége háziasabb lesz. Asszonyka ugyanis nem dolgozott suli után, de cserébe nem is takarított és nem is főzött. És azt hitte szegény naív, hogy csecsemő mellett muszáj lesz rendben tartani a lakást, és akkor majd a boltig is hátha elsétál, bevásárol és főzni is fog. Ezeket addig ő maga csinálta, miközben a közepesen jó fizetéséből alacsony színvonalon éltek. Próbálta ugyan hol dolgozni, hol házimunkára rávenni a nőt, de az nem mutatott hajlandóságot semmire, viszont mégis jól éltek, volt nagy szerelem.

Na, meglett az első gyerek, és romokban hever a házasságuk. Az asszonyka lustább mint valaha, a gyerek mint Maugli, csak úgy növekszik a koszos lakásban, heti 1-2 alkalommal viszi csak ki, nem főz, nem takarít, nyomkodja egész nap a számítógépet, játszik, idegenekkel beszélget, csak rosszabb lett minden. Felváltva nekem panaszkodik mindkettő hol a másikra, hol arra, hogy mennyire megbánták azt a gyereket, mert azóta a házasélet se olyan, meg a kapcsolatuk sem, meg minden csak elromlott.

És mindezek után ragyogva bejelentik, hogy asszonyka megint terhes. Érti ezt valaki? Két gyerek volt a terv, hát legyártják mindkettőt, hiába a koszos lakás, a méltatlan körülmények, az elszaródott házasság, az anyaságra alkalmatlan nő... meg kell lennie! Nem, nem vettek fel semmi hitelt, ez nem szempont náluk. De akkor miért? Miért?