Hogy bírod ki épp ésszel, hogy a testvéred a kedvenc?

Teljesen megértelek, és egyébként nem szabad hallgatni azokra, akik szerint nem egészséges, hogy még mindig, ennyi idősen is ezen töröd magadat.

A közvetlen családunkban, unokatestvéreméknél volt hasonló a helyzet. Az első gyereket, a lányukat mindig nagyon szigorúan nevelték, nem mutatták ki az érzelmeiket felé, leszólták, sosem volt nekik elég jó a gyerek. Aztán megszületett a második lány, elég nagy korkülönbséggel, akit állandóan ajnároztak, sőt, a mai napig ezt teszik. Az első gyerek tökéletesen tanult, orvosi diplomája van, dolgozik, van egy tüneményes kisfia, mégis állandóan stresszel, szorong, egyszóval borzalmas a lelki világa. A húga egy elkényeztetett, önző kiskirálylány lett, a családi összejövetelekre például rendszeresen nem jött el már 13-14 évesen sem, vagy ha náluk gyűltünk össze, akkor nem volt hajlandó lejönni a szobájából. Vele ellentétben a nővérének kötelező volt segíteni a főzésben, a takarításban és utána az elpakolásban is, de ezért soha egy jó szót nem kapott. A kisebbik lánynak finanszírozták a külföldi nyaralásait a barátjával, meg a barátnős fesztiválozásait, míg emlékszem, hogy mekkora balhé volt abból, amikor a nagyobbik lány hazavitte bemutatni az első barátját a családnak. Nyilván az első gyerek sosem volt tökéletes, akárhogy törte magát, a fiatalabb meg még csak nem is próbálkozott, mégis állandóan őt állították be tökéletesnek. Az idősebbik unokatestvéreméknek tavaly nyáron született meg a fiuk, hát mit ne mondjak, már a szüléskor rendesen kiverte a biztosítékot nálunk az apja, aki inkább a reptérre ment fel Pestre a kisebbik lányukért, aki akkor jött haza valahonnan nyaralásból, az anyja meg végig a kórház kávézójában ült és telefonozott. Konkrétan magasról tettek a saját lányukra, aki éppen szült. Azóta is, ha egy helyen van a nagymama, a lánya meg az unoka, állandóan kioktatja a mama, hogy semmit sem csinál jól. Szörnyű hallgatni is. Na, ezután az eset után már én sem szívesen viselem el a társaságukat, inkább nem találkozom velük.

Neked is azt tudom tanácsolni, mint unokatestvéremnek, hogy rendezd le magadban, fogadd el, hogy a szüleidnek mindig fontosabb volt a testvéred, de emlékeztesd magadat, hogy mennyit veszítettek így, hogy téged a semmi vettek. Minél kevesebb alkalommal találkozz velük, hátha akkor észhez térnek kicsit, és nem fognak téged is úgy rángatni, ahogy a testvérednek éppen kedve tartja. Inkább állj a saját lábadra érzelmileg is, ne függj tőlük, tudj nemet mondani nekik.

Igazad van, kegyetlenség így bánni egy emberrel, na de hogy a saját gyerekével! Én a helyedben nem lennék kíváncsi a születésnapi köszöntéseikre, inkább menekülnék tőlük...

Nagymamám esetéből kiindulva, ami nagyon hasonló a tiédhez, én azt tanácsolom neked, hogy foglalkozz a saját gyermekeddel, adj meg neki minden szeretetet, amit te nem kaptál meg, hiszen ez van ingyen a világon egyedül.

Én nem helyezém át a szülinapom és köntörfalazás nélkül meg is magyaráznám nekiek, hogy miért.

Ha ennyi éven át ennyi sérelem ért téged, akkor inkább húzd fel magad és légy önző velük szemben. Csak azért is megmutatnám, hogy nincs szükségem olyan anyára és testvérre aki semmibe néz. Igen fáj, rosszul esik és belül mardos ez a viselkedés/hozzállás de ha továbbra is hagyod magad rugdosni akkor sosem változik semmi.