Az élettársam állandóan barkácsol. Mit tegyek?

Megértelek, a kontár munka ronda és veszélyes is.

Az a legrosszabb amikor autót, gázt, villanyt áll neki szerelni a teremtés koronája, mert szerinte mindenhez ért.

Aztán összecsesz mindent, bedühödik, odaver a cuccnak, majd jön a szigszalag és a szilikonragasztó. Jóvanazúgy. Aztán újra megjön a kedve és vesz hozzá tízezernyi anyagot és szerszámot (a szerelő feléből kihozná az árat), majd kezdődik a kontárkodás elölről, dühroham, majd beleszarás az egészbe. Utána a feleségre dühös hogy nem sikerült, az meg hívhatja a szerelőt, aki többszörös áron hozza helyre a szétbarmolt cuccot.

Régi történet ez.

Megoldás? TE hívod a szerelőt és nem hagyod hozzányúlni a cuccokhoz.

Sajnálom. Akkor csak az én sztorimmal tudlak kicsit jobbkedvre deríteni, nem vagy egyedül. Az én férjemnél az alábbi eset nyitotta fel a szemét, figyelmeztetlek hogy hosszú lesz.

A gyerekszobát szerettük volna felújítani, vakolatjavítás, festés, laminált padlózás, fűtésszerelés, mennyezet tapétázása. Elképesztően erősködött hogy ő meg tudja csinálni feleannyiból, noha addig egy gyerekágyat se tudott összerakni tervrajzzal úgy, hogy ne kelljen ötször szétszedni újra. Én raktam össze, mert megint elkezdett csapkodni és ágyalkatrészek repkedtek mindenfelé. Borzasztó érzéssel bólintottam rá mégis a dologra, amiért felelős vagyok én is. Akinek nulla kézügyessége van, de ezt nem tudja beismerni, azt tilos ilyen projektek közelébe engedni.

Indult a dolog a vásárlással. Mivel szinte semmiféle célszerszáma nem volt, mindent meg kellett venni, már csak ez tizenötezer volt. Mindenképpen saját kellett, nem kér kölcsön a rokonoktól mert ő nem kuncsorog. Jól jönnek később (aha). Utána jött az anyag, ő majd kiszámolja a mennyiséget, a mesterek úgyis mindig túlszámolnak. Jó. Legyen minőségi segédanyag, ez is rendben. Min spóroljon? A festéken! Jó az a 15 liter négyezerért, megy bele színező!

Először feltépte a régi padlószőnyeget, a bútorok felét vitte ki (majd letakarom). Aztán elkezdte lerakni a laminált padlót. Őőő, szívem, ha most rakod le akkor nem lesz karcos a padló, ha a plafonról levered 3 méter hosszan a vakolatot? Fejvakarás, és nagyon nehezen ismerte csak be. Azért a már lerakott padló maradt, mert büszkeség. Majd letakarja fóliával és az megvédi. Az a 300 forintos celofánvastag cucc? Hmm...

De nem lehet mindig felügyelni, mert dolgozni is menni kell. Ha munka van akkor munka van, fejjel neki kell menni és csinálni, amíg kész nincs. Közben nem eszik és nem iszik, ingerültté válik és kin vezeti le? Rajtam. Hol a kalapács? Hol a csavarhúzó? Türelemből jeles vagyok.

Azért sikeresen leveri a vakolatot ahol kell, bontásból kiváló. Jöhet az anyag. Túl híg, amit felcsap az esik is a fejére. Túl sűrű, az egész olyan érdes mint a csiszolópapír. Azért alakul, bár már úgy néz ki a feje mint átlag pornósnak a forgatás után. Halkan jegyzem meg neki hogy le kellett volna mosni a levert vakolat után a falat, mert a poron nem tapad az anyag. Kapok a pofámra hogy vízzel van bekeverve, attól lesz nedves a fal. Oké. Megnézem a földet, szinte egybefüggő réteg van a létra alatt. Nem baj, van fólia. Ja, mégsem jó mert a celofánvastag cuccot rég kiszakította száz helyen a létra és a cipője. Csúcs. Jut bőven az új lamináltra is, és mi lesz ha az anyagot betapossuk? Szétkarcolódik. Csökken az erőm.

Vége a glettelésnek, bár elég furán néz ki a végeredmény. Majd megszárad az és jó lesz. Vége a napnak, szerszámot eldobja és minden marad ahogy van, hadd kössön a padlóba a cucc, legalább nem fog unatkozni később.

A következő napon én munkába el, ő meg nekiáll tapétázni a mennyezetet. Aki most felkiáltott, hogy "de még száradnia kéne!", az nyert. De nem várta meg mert a felületén már jó volt. Mire hazaértem, a szoba fele fel volt tapétázva és nem is nézett ki rosszul. No! Szép volt. De a másik végén miért hullámosodik? Rossz a ragasztó? Vagy a tapéta silány? Vagy vizes az egész plafon és meg se kötött rendesen a gipsz? Bingó. Hiába nyomja rá utána, nem marad ott. Aláken ragasztót, a felület is tiszta ragasztó lesz. Ahogy az kinéz azt nem részletezem. És hogy miért használnak simítót a vakolás és gipszelés után? Hogy ne legyen félcentis huplival tele a felület. Na itt elborult és letépkedte az egészet, jött vele a gipszelt részek nagy része is. Itt abba is hagyta a dolgot egy hétre, én meg csak csendben voltam mert tudtam, hogy itt csak én lehetek hibás. Hagyni kellett, hadd érjen a dolog benne. Le is ült a gép elé megnézni hogy is kell csinálni, újabb boltroham, újabb ezresek szerszámra és anyagra. A tapétás dolgot élből elvetettük. A ragasztót viszont le kellett mosni, azzal elment egy nap.

Kijavította a mennyezet lejött részeit, végre hagyta is megszáradni, aztán nekiesett csiszolópapírral. Legalább most vett fel védőszemüveget, de hófödte táj lett alul megint. Nem vészes.

A végeredmény annál inkább, girbegurba, nem lesz jobb. Úgyis elege van belőle. Jöhet a fűtésszerelés. Sarkallatos téma nála a vizes dolog, saját bavallása (nagy szó!) szerint sincs hozzá érzéke. "Akkor hívunk fűtésszerelőt?" kérdezem bociszemekkel. "Hallgass asszony! Férfi maga csinálja meg az ilyesmit!" - persze nem kimondva, csak szemmel veréssel kommunikálva.

De legalább segíthetnék neki. "Csak zavarnál, egyedül szeretem csinálni mert úgy tudok gondolkodni". Jesszus, milyen ha zavarják?

Leengedi a fűtésvizet, minden rendben, leszámítva egy közepes árvíztől fekete vízből. Majd felmossa az asszony, kiabál is rendesen. Újabb árvíz amíg átmossa a rendszert, nem baj már. Legalább kész. Mehet a helyére az új fűtőtest, ez tényleg csak két csatlakozóelem rákötése a régire és persze falrarakás. Rekordidő alatt megvan, jól is néz ki. Mehet vissza a víz a rendszerbe. Oltári bahzmegolás, mert ereszt orrán-száján. Hova megy a víz? Rá az új lamináltra, annak annyi. Szépen púposodik. Ekkor már én is kiabálok, ő meg dúlva-fúlva dobja el a szerszámokat és megy a vackába, mint egy mentálisan sérült medve.

Elgondolkozom a házasságunkon (és ez nem vicc sajnos).

Másnap megint lelkes, mintha mi sem történt volna. Felszedi a lamináltat, a felázott megy a kukába. Vesz két újabb csomaggal és szilikontömítővel felvértezve jön haza, nekiesik megint és jöhet újra a rendszertöltés. Folyik most is, csak nem annyira. Újra szerelés, körbetekeri annyi szilikonnal ami az egész házhoz elég lenne, és megtörténik a csoda, nem ereszt! A büszkeség az arcán leírhatatlan, és persze ilyenkor elvárja az ajnározást. Megkapja, ügyes, büszke vagyok rá. Kívülről. Amit valóban gondolok, az nem szalonképes.

Nem engedem padlózni amíg fel nem száradt teljesen a vizes felület, mert már lelki szemeim előtt láttam az alulról rohadó lamináltat, amit a gyerek boldogan nyalogat.

Addig sem hagyom békén, amíg utána nem néz hogyan kell ilyen padlót szakszerűen lerakni, mert ötvenezer forint volt csak az anyag. Csinálja is lelkesen, de nem tudom rávenni hogy fessen ki előtte. Majd a fólia.. megint... El is ugrom a boltba a legvastagabb fóliáért, tanulva a korábbiakból.

Mivel megint dolgozni kell, nem tudom felügyelni. A kész tényekre érek haza és messziről nézve megdöbbentően szép a munka, közelről már feltűnőek a millis rések itt-ott, vagy a fel nem kapart gipszdarabok miatti hullámos részek, és a szegélyeken túl rövidre vágott részek, amiket ferdén vágott végdarabokkal próbált javítgatni és szegéllyel eltakarni, sikertelenül. Már ráhagytam az egészet, mert neki tetszik és szerinte tökéletes.

Jöjjön a festés. Mi történik akkor, ha filléres festékalapba filléres színezőt rakunk, majd elkeverjük? A világ legcsíkosabb fala, mintha bizonyos részekre nem jutott volna szín. Ő is látja, próbálja ötször átfesteni, de minden egyes réteggel új csíkosodást csinál, mert szarból nem lehet várat építeni.

Hála istennek kifogy az anyagból, jobb már nem lesz.

Miután megszáradt, gyönyörűen látszik a tapétaragasztóval korábban bekent és többé-kevésbé (inkább kevésbé) lemosott részeknél a színkülönbség, a javított mennyezetnél a girbegurbaság és a túl sok felvitt réteg miatti megfolyások. És tényleg nem lesz jobb, ez a max, és ez a gyerekünk szobája. Itt már kiborulok és sírógörcsben rázúdítom minden frusztrációmat, amit eddig bent nevelgettem. Komoly mosolyszünet következett, napokig nem tudtam ránézni és a szobát kerültem mint a tüzet.

Most már ő is rájött hogy Mekkmester hozzá képest élmunkás, és megtette az egyetlen dolgot, ami ezt a házasságot megmenthette: hívott egy mestert, aki egy hét alatt mindent szakszerűen megcsinált, mentette a menthetőt és egész tűrhető áron, a körülményekhez képest. Gyönyörű lett, a végelszámolásban háromszoros áron, mint ahogy eredetileg terveztük.

A férjem tanult az egészből és azóta nem próbálkozik semmivel, amiben nem tökéletesen biztos. Megértette, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy szaktudás nélkül összekontárkodik mindent a büszkesége miatt, hanem képes felismerni a gyengéit és segítséget kérni amikor szükséges.

Mindenkinek tanulságos történet lehet ez, és sokaknak szükségük is van rá hogy ezt belássák, mert nem minden házasság él túl egy ilyen felújítást.