Meddig lesz még ilyen az öcsém?

Mi is jó testvérek voltunk, de minél idősebb lett, annál több hülyeséget csinált. Kifejtettem neki a véleményét, akkor évekig nem állt velem szóba. Aztán rájött, hogy mégis jó, ha ott a testvér. Aztán még nagyobb hülyeségek következtek, megint elmondtam a véleményemet (mert persze más esetben érdekelte a véleményem).

Most évek óta nem áll velem szóba, de már nem érdekel. Annyit idegeskedtem már miatta! Egyszerűen elegem lett belőle, végül is felnőtt ember, úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja!

Nálam a káromkodás és az agresszió lájtosan van jelen, de ez a csak akkor kedves, ha kell neki vmi, egyébként meg tojik a fejemre meg b.sztat mindenért, ez megvan. Én mindig próbáltam nyitni felé, de most már hagyom a fenébe az egészet, ennyit nem ér meg. Vérség ide, vérség oda, nekünk gyakorlatilag már nincs is kapcsolatunk, és eljutottam oda, hogy már nem is érdekel, és soha nem fogok neki segíteni, mert nem érdemli meg.

(lassan 22 éves öcsi és 23/l)

Az én öcsémmel is ilyesmi történt. Mindenkit ellenségként kezelt idehaza. Nagyjából 12-13 éves kora körül kezdődött.

Volt, hogy kedvesen elújságoltam neki valami jó hírt és rámüvöltött, hogy hü..lye ku..rva vagyok, takarodjak a szobából. Egy idő után már nem akartam megérteni a sértettségét. Sokáig idegenként élt köztünk. A középiskola utolsó évében megbukott, az érettségit fél év halasztással tette le. Pedig olyan agya volt, hogy országos matekversenyen ha jól rémlik, harmadik helyezést ért el. Érettségi után semmit nem csinált, olykor elment itthonról, ideges anyukák telefonhívásaiból tudtuk meg, hogy a haverjaival miket művel, iszik, agresszívan viselkedik, stb...Ekkor már vadidegen volt a számomra. 20 éves kora körül mintha kicsit megtört volna a jég. Bekerült egy vágyva vágyott fősulira, kezdett helyrejönni, de nem találkoztunk sokat, mert koleszos volt és a szüleimmel továbbra is nagyon tartózkodó. (Még ebédelni is félrevonult a szobájába. És nem értettem ezt az utálatot, mert azért ennyire nem voltak büntetnivalóak a szüleink.)

Aztán 20 éves korában, amikor én voltam 23, bevett egy vagon nyugtatót egy szerelmi csalódás miatt és megfagyott a közeli erdőben. Búcsúlevélként annyit írt: bocs.

A szüleimet tönkretette és jó időre engem is. Én személy szerint az első évek kábulatán túljutva (11 év telt el azóta) soha nem bocsájtom meg neki, amit tett velünk. Nem voltak valami mintaszüleink ez tény. De ahogy ő utált minket, arra nem tudok magyarázatot.