Mennyire kell elfogadónak lenni, ha valakit szeret az ember?

Anyós, a házasságunk legelején, egyfolytában azt duruzsolta, hogy imád engem, hogy örül annak, hogy én lettem a menye, és ódákat zengett arról, hogy a szeretet elfogadó, és hogy ő is elfogad engem, én is nézzem el az apró hibáit a férjemnek stb. Aztán jött az első unoka a mi részünkről. A várandósság és a szülés pont az a két állapot, amikor az ember lánya a legtöbb megértést és elfogadást reméli a családtól. Ebben az időszakban az érzelmeink irányítanak minket és a biztonságérzetünk erősen csökken. A férjem úgy volt vele, hogy ha valamitől megnyugodtam, vagy jobban éreztem magam, azt rám hagyta, akármi is volt az! Nekem egy nagyobb kérésem volt: hogy az intim dolgaimat és magát a szülést az édesanyámmal akartam megbeszélni, megosztani. Kissé régimódi vagyok ebben. A női dolgaimat soha nem a férjemmel tárgyalom ki. Nem rakom a nappaliba azt a naptárt amin a ciklusomat vezetem, nem számolok be arról, hogy a görcseimre milyen gyógyszert szedek és miért, stb. Ezek az én magánügyeim! A férjem elfogadta, hogy nem lesz apás szülés. Azt mondta úgy legyen, ahogy én jól érzem magam, csak az a lényeg, hogy minden rendben menjen. Rendben is ment minden. A szülést követően az anyám szépen hazament, és mi hárman elkezdtük a közös kis családi életünket. Ebben már egyik nagymamára sem volt szükségünk. Meg tudtuk oldani a háztartást és a baba dolgait ketten, és mi így is akartuk ezt! Anyós két dolgon háborodott fel: Hogy nem volt apás szülés és hogy nem költözhetett hozzánk egy hétre segíteni. Azóta is hallgatjuk, hogy ha akkor nem kértünk belőle, akkor később se kérjünk. Hozzá ugyan ne vigyük a kislányt, ő nem fog rá vigyázni stb. Ha pénz kell nem ad majd kölcsön, akárhogy leszünk megszorulva. Csak ezért! Hol van itt az elfogadás, meg a szeretet? Nem mintha most pénz kéne, vagy gyerekfelvigyázás, nem erről van szó, hanem hogy így kinyilvánítja, hogy ne számítsunk rá semmiben! Azok után, hogy azt hittem, tényleg szeret engem, ez nagyon rosszul esik.