Anyós utál, én békülni akarok, de ő nem, merjünk így esküvőt tervezni?
Igazából a kezdetektől fogva utált, szerintem az elején azért, mert a párom mondhatni "felcsempészett" a szobájába, és nem kérdezte meg hogy ott alhatok-e, így be sem lettem mutatva rendesen. Én próbáltam vele beszélgetni, igaz nem az elejétől fogva, de amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, rájöttem, hogy jóban kell lennem az anyóssal, a párom ennyit megérdemel. Mindig megkérdeztem, segíthetek-e a házimunkában, bocsánatot is kértem tőle amiért akkor olyan flegma voltam akkor.
Egyszerűen nem kiváncsi rám, pedig már két éve vagyok a fiával. Az volt minden álma, hogy a párom végre költözzön el tőlük, és éljen önálló életet, ez meg is valósult, most meg beleszólnak a pénzügyeinkbe, és papucsnak nevezik, mert megbeszéli velem a közös dolgokat.
Nem értem, miért van bekattanva? Legutóbb még azt mondta páromnak, hogy már nincs velem baja, erre most megint leugatja, hogy mekkora papucs, én meg mit képzelek magamról, hogy hogy beszélek vele, meg hogy minden forintjával el kell számoljon.
Próbálok nem törődni vele, de nem lehet szerintem az ilyesmit csak úgy, hiszem a párom anyjáról van szó. Az apja külföldön van most, de neki is az utolsó véleménye az volt, hogy tönkreteszem őt és el fogunk adósodni (kint sincs persze kolbászból a kerítés, halljuk a híreket, hogy nem kapnak sokszor hetekig munkát, se fizut).
Lassan szeretnénk eljegyzést, de én annyira rosszul vagyok most ettől, azt hittem, elfogadtak már, erre kiderül hogy mégse, gondolom soha nem is fognak.
Tudom hogy ezzel nem vagyok egyedül, ti ezt hogyan kezelitek, sikerült kibékülni, vagy örök harag? Párom valamelyik nap kérdezte tőle, hogy tud-e rendes nőgyógyászt, ő meg azonnal sokkot kapott, hogy ugye nem vagyok terhes, mert albérletbe mekkora felelőtlenség. Nem tudom, mi lenne a legjobb válasz erre: ne hívjuk meg az esküvőre és nem láthatja a gyereket sem? (Nem vagyok terhes, de majd szeretnénk gyereket).
Lehet így normálisan házasodni és boldog életet élni, hogy anyós állandóan áskálódik a hátunk mögött?
válasza:Gondolom még mindig rossz szájízzel gondol rád, miután a fia úgy rejtegetett, meg csempészgetett be a házába, mint valami bűnözőt. Bemutatni sem volt képes normálisan.
Szerintem kicsit túlreagálod a dolgot. Nem olyan borzalmas dolgokat csinál, hogy el kell majd tiltani az unokájától, de te tudod. Meg aztán, mi van ha szükségetek lenne néha napján a segítségére? Akkor meg majd az lesz a baj, hogy mekkora hulladék nagymama, aki nem ugrik csettintésre, miután kitiltottátok az életetekből.
Ne haragudj hogy az 50 soros történetemből kifelejtettem azokat az apró részleteket, hogy a páromat kirakták otthonról amikor elvesztette a munkahelyét, mert már nem tudott beszállni (2 hétig) a rezsibe. Amikor meg összeköltöztünk, egyből tartotta a markát, minthogy lett pénzünk, neki meg kellett. Kértem a páromat hogy ne adjon neki, ugyanis a nagyszülőknek, és sorolhatnám mennyi embernek tartoznak annyi pénzzel, hogy hihetetlen. Nem igyekeztek volna nekünk visszaadni semmit.
Nem említettem meg, hogy a tekintete azt sugallja, meg tudna fojtani, és hogy az az egyetlen hibám amit rendesen el tudott mondani, hogy nem vagyok olyan, mint a párom öccsének a barátnője. Sem azt, hogy a páromat kiskorában minden elverte, és az öccse haverjai (18 éves taknyosok) mind tegezhetik, nekem meg csókolommal kell köszönnöm.
Akarod, hogy soroljam még?
válasza:Nem, nem akarom.
Ha annyira felnőttek és önállóak vagytok, akkor tegyétek azt amit jónak láttok és az esküvő ne a párod anyja véleményétől függjön. Hívjátok meg, mert így illik, aztán ha elmegy, ha nem, nem. Felnőttek vagytok ne lovagoljatok már szavakon. Pl. "papucs". Legyen ez a legnagyobb gondotok.
Pénzt meg nem kötelező nekik adni, ha ennyire borzalmas emberek, gondolom nem fogtak fegyvert a párod fejéhez.
Azt kérdeztem, hogyan lehetne velük békességben meglenni, hogy ne legyen az, hogy folyamatosan szorongok mellettük, és majd nem merem a gyerekemet se átvinni, mert telebeszélik a fejét a hülyeségeikkel.
Nem adtunk nekik kölcsön, pedig többször is kérték, mondtuk nekik, hogy amikor nekünk kellett volna a segítség, akkor még inkább belénk rúgtak.
Ezt akarom kérdezni, hogy szerintetek nyugodtabb lenne az életünk, ha kimaradnának belőle, vagy fogadjuk el őket így, aztán majdcsak lesz valahogy?
válasza:Egyetértek az elsővel, a felcsempészés pofátlanság volt mindkettőtök részéről. Én úgy penderítettelek volna ki másnap, hogy a lábad sem éri a földet. Nem szerelmesek szállójába mentetek, hanem a pasid szüleinek lakásába, illet volna megtisztelni őket egy bemutatkozással.
Innen nehéz lesz jófelé elindulni, pláne úgy, hogy a szülők nincsenek jó kapcsolatban a fiukkal (nyilván okkal, amit te nem osztasz meg itt senkivel).
Lehet normálisan házasodni, és boldogan élni, nem kell együtt lenni az anyóssal sokat. Én meghívnám az esküvőre és az unokától egészen biztosan nem tiltanám, mert amiért veletek nincs jóban, az unokájával lehet.
válasza:Mellettem áll, megvéd, ha kell, dehát akkor is a szülei, nem lehet így élni :(
Hogy hány évesek vagyunk, direkt nem írtam le, mert nem azt kérdeztem, hogy ennyi idősen házasodjunk-e össze, így ez tökéletesen lényegtelen.
Párom egyetlen bűne az volt, hogy nem akart fejet hajtani előttük, önálló gondolatai és tettei vannak, nem tudták már irányítani. De ez megint lényegtelen.
A fontos az, hogy nem tudom, hogyan lehetne így egy esküvőt, lagzit szervezni, hogy tudom, hogy ők ellenzik. Nem a pénzről van szó, hisz szerintem egy "szegényebb" családban alap hogy a pár maga fizeti. Csak hát olyan rossz lenne az unott, morcos fejüket nézni, ez engem lehangol, nem tudok sajnos semminek örülni, ha közben látom hogy valaki legszivesebben megfojtana.
válasza:csak a szertartásra hívjátok meg őket az utána lévő lagziba ne
am meg költözzetek el jó messzire
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!