Tudnátok segíteni, nagyon félős az új macskám?

Nálunk is ez volt az első cicámmal, az első néhány napban alig evett-ivott, WC-re se nagyon ment. Ő is kuporgott egy helyben, vagy a kanapé mögött volt elbújva. Kézből nekem a májkrémet elfogadta, már annyira kétségbe voltam esve, hogy nem eszik, hogy azt vettem neki. Aztán mikor láttam, hogy azt eszi szívesen, akkor rájöttem, hogy nagy baj azért nincs, csak idegen a hely, meg van ijedve. Így hagytam, ott volt a kaja a közelben, nem próbáltam rávenni, hogy egyen, nem piszkáltam. És egy idő után elindult, mozdulni, levegőt venni alig mertünk a szobában. Két héttel később már magától az ölembe mászott :) Ő utcai macska volt, és a mai napig, ha a földön van és úgy közelítesz hozzá, elszalad. Ez a félelem benne maradt, meg idegenektől is fél. De én ha leülök a kanapéra, azonnal ott terem és dorombol, bújik, szétbökdös :)

Szóval hagyj elöl kaját, vagy próbáld ki a májkrémet is esetleg kézből, és hagyd hogy kibontakozzon, megnyugodjon :) Remélhetőleg minél hamarabb megtörténik. Ők azért nagyon kíváncsiak a félősség ellenére is :)

A menhely (meg az esetleges előélete) és az ottani kutya-társaság biztosan nem növelte az önbizalmát, de nem feltétlen ez az ok.

Mi barátságos környezetből, szerető családtól hoztuk egyik cicánkat, de 2 napig csak akkor láttuk, ha lehasalva bevilágítottunk a szekrény alá. Persze nem sokszor tettük, nem akartuk növelni az aggodalmát.

Nyílván aggódsz, de néhány napot károsodás nélkül kibír akár teljesen étel és ital nélkül is, sok macska egész életében alig iszik.

Amit egybehangzóan írtak: türelemmel várni kell, semmit sem szabad erőltetni.

Az is lehet, hogy sosem lesz bújós, a macskák igen önállóak. Tudom, hogy a mostani macskánk is szeret, bízik bennem, de nem tudnám erőltetni, hogy kimutassa a szeretetét, pláne nem, hogy utasításra ezt-, vagy azt tegyen. Élünk szépen egymás mellett; ha olyanja van: hozzám bújik. Folyamatosan ismerkedünk egymással, egyre többször találom el, mire mit tesz. Ő sem retten meg miattam.

Egyébként, ez a mostani cicám befogadott, ráadásul idősebben, 8 évig élt közterületen. Múlt év nyár elején került ide, adtam neki enni, inni. A legkisebb zajra is elfutott az ételtől, akármilyen éhes volt. Hetekbe telt, míg nem rettent meg, ha mozdultam, míg evett.

Készítettem neki kint, védett helyen, fekvőhelyet. Persze, mindenütt pihent, csak ott nem. Úgy két hét múlva, egy reggel aztán ott találtam. Azóta, több helyet is csináltam neki, azokat is használja; szeretik változtatni a helyüket.

Nyár végén kezdtem beszoktatni a házba. Olyan egy hétbe telt, amíg bent mert maradni csukott ajtónál. Óvatosan körbenézett, egy félre eső helyen elhelyezkedett, moccanni sem mert.

Az alomtálat még előtte, kint elhelyeztem, ahol útba esett neki. Mikor néhány nap múlva láttam benne a lábnyomát, beletemettem egy kakiját, amit az udvaron szedtem fel. Kint nem használta, de bent magabiztosan belement, elvégezte a dolgát, soha nem volt baleset.

Még az állatorvossal sem volt baj. Igaz, életében először utazva, az autóban nyekergett egyet-egyet, a boxból ki-kinyúlva megkapargatta az ingujjamat, de a váróban nyugodt volt. Az orvos ügyesen fogta, ott sem volt baj; de a harmadik alkalommal már bizalmat kapott az előzetes viselkedése alapján, csak leemeltem a boksz tetejét, ott vizsgálta az orvos, ott kapta a szurit, még csak fel sem állt, méltósággal tűrte.

Ne aggódj, nemsokára már fogod neki mondani – bár véletlenül sem komolyan gondolva -, hogy jobb volt, míg el voltál bújva. Majd ha például váratlanul, messziről a billentyűzetre ugrik, mint most az enyém. (Meggondolatlanul kitöröltem, úgyhogy nem tudod meg, hogy mit üzent.)

És én is külön becsüllek, amiért menhelyről hoztad.