Szeretett cicám elvesztése után tényleg érdemes új cicát örökbe fogadni?

Erre a kérdésre csak te tudhatod a választ, hogy neked mi az, ami megfelel.

Én személy szerint gáznak érzem ezt. Olyan, mintha egy elvesztett használati tárgy lenne, amit azonnal "pótolni kell", és nem egy személyiség, egy egyéniség, egy családtag.

Ha meghalna a párod/házastársad, minél gyorsabban kerítenél valakit a helyére? Ha meghalna a gyereked, minél gyorsabban csinálnál/örökbefogadnál a helyére a másikat?

Én nem tudnám ezt elképzelni.

Nekem évek teltek el a szeretett cicám elvesztése után, mire rászántam magam egy macska befogadására, de ott is inkább az volt bennem, hogy az a cica segítségre szorult, otthonra volt szüksége, ezért "megembereltem" magam, de pótléknak sosem vinnék más macskát...

Én kutyával voltam így, én nagyon nem akartam új kutyát, igazából soha többé, de annyira mentem lefelé a mélybe, hogy muszáj volt, többen rám parancsoltak, hogy ez így nem lesz jó, elcseszem a melót stb.

Nyilván nem ugyanaz és nem úgy pótolja, de fent tart a tudat, hogy örökbe fogadtam, gondoskodnom kell róla, meg kell oldanom a problémáinkat és legfőképpen, szeretetre szorul, mert az előzőhöz hasonló sorsú, Ő is ezt akarná, én tudom.

Mindenki más. Én az a típus vagyok, aki könnyebben gyógyul lelkileg, ha van másik állat. Nem, nem azért, mert pótolható és gyorsan helyettesíteni kell, dehogy. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez egy másik cica, más személyiség, nem is várom, hogy olyan legyen.

Viszont kevésbé vagyok hajlamos magamba fordulni, ha van kivel foglalkozni, az új jövevény kvázi eltereli valamennyire a figyelmemet arról, hogy mennyire hiányzik, akit elvesztettem. Könnyebben kijövök a depiből, hamarabb összeszedem magam, mert van kinek örülni. Most amúgy februárban halt meg a cicám, május második felében költözött be egy kiscica. Azóta is ugyanúgy gondolok a másikra, csak több az öröm a napjaimban a kicsi miatt.

Szerinten csak azért, mert "olyan gáznak tűnik", ne foszd meg magad attól, hogy örülhess egy új cicának.