Ki hogy tette túl magát egy háziállat elvesztesen, aki évekig a társa volt?

Ugyanúgy, ahogy bármelyik szerettünk halálán.

Eleinte elviselhetetlennek tűnik, aztán lassan megtanulunk nélküle is élni.

Nekem tíz éve halt meg egy szeretett társam. Már nem gondolok rá minden egyes nap, de azért nagyon sűrűn eszembe jut. Ugyanúgy hiányzik, de már nem sírok mindig, ha eszembe jut, szóval ez is előrelépés.

Nem hiszek semmiben igazából, mennyben meg ilyenekben főleg nem, de azért mélyen reménykedek benne, hogy talán valahol még találkozunk egyszer.

Sehogy, megtanulsz nélküle élni. Tragikus balesetben hunyt el tavaly júniusban egyik babám. Rettenetesen hiányzik. Egy emléktetováláson gondolkodom.

Vannak még napok, amikor elborít a gyász, olyankor képeket nézegetek róla, meg sírok egyet, egész nap levert vagyok. Annyira szeretném hallani mégegyszer a hangját, érezni a puha bundáját, látni azt a kis hülye ábrázatát. Fájó volt azt is látni, ahogyan a többi háziállatom gyászolja a kis barátjukat.

De a holnap jobb lesz. Ajándék volt az az idő, amit velem töltött, próbálok erre fókuszálni... a jó pillanatokra. Örülök hogy ismerhettem, szerethettem és mindig emlékezni fogok rá és arra amit tanított nekem.