Miért ilyen? Nem értem, miért mond mindig ilyeneket?

Régóta cicás ismerősöm.

Az ő cicái perzsa keverékek, tipikus szobacicák, elvannak magukban, szeretik a kényeztetést és nem túl aktívak, csak pár perceket játszanak.

Az enyémek teljesen más típusok, örök gyerekek, folyton játszanak, rosszalkodnak, rongálnak, vinyákolnak, rohangálnak.

Szoktunk mesélni egymásnak a cicáinkról.

De újabban bármit mesélek, mindennek a végén hozzám csapja, hogy kínzom őket, agyon etetem meg agyon hajszolom őket, meg ezt nem szabad, azt nem szabad.

Mert az enyémek szeretik, ha kergetőzünk, erre mondja, hogy agyon hajszolom őket, mert kergetőzünk, pedig nyafognak, ha nem játszunk így, sőt, elég elindulnom arra felé, rá sem kell néznem, a cica felcsapja magát játék pózba és berregve elrohan, ha nem megyek utána, értem jön, hogy miért nem. Szeretnek a kezemmel birkózni, erre mondja, hogy kínzom azzal, hogy csikizem a pociját, mert a cica hanyatt dobja magát, várja, hogy elkaphassa a kezem és rúgja a hátsó lábaival, mint ahogy a kiskölykök egymással játszanak. Sokszor nem csinálok semmit, csak ott tartom lazán a kezem, hogy ő játszhasson vele.

Ha délután dolgozok és este 10 felé érünk haza, az enyémek még 2-3 órán át játszanak és engem is nyaggatnak, hiába feküdnék már el, végülis egész délután nem voltam velük, hiányolták a foglalkozást. Erre mondja, hogy nem szabad felzavarni őket, mert este aludni kell, ő hazamegy, egyből megy aludni, reggel úgyis 3-kor keltenek. Most az mivel jobb, hogy este játszok velük és reggel tovább alszanak, minthogy hazaérek kapnak egy puszit aztán csá, reggel meg hajnalban riogatnak? Hazaérek, örülnek, nem én "zaklatom" fel őket, hanem ők saját magukat.

A nagy cica bármennyi sokat eszik, lefutja, ha egy napig válogat, olyan lesz, mint egy papírlap. A gyomra érzékeny, ezért sokszor eszik keveseket, mert ha egyszerre nagyot eszik, akkor hányik, ezért szinte állandóan eszik kis adagokat, hogy tudja tartani a súlyát, erre megkapom, hogy agyon etetem, pedig örülök, ha eszik, mert mondom, tiszta csont.

Ezzel szemben és sose mondom, hogy "hát a te macskáid kövérek, nem az enyémek" meg nem szólok be olyanok miatt, amik szerintem nem helyesek, pl, hogy Balaton szeletet ad a macskának meg nyers disznóhúst "mert szereti", meg kiengedi felügyelet nélkül a tömbház közös lépcsőházába, ahol bárki belerúghat, megmérgezheti őket, mert "kell nekik a hely", pedig már szóltak is többen miatta.

Meg amikor gyógyszert kellett adnom az egyiknek, ugye azt bele kell dobni a torkába, hogy lenyelje, azt mondja, ő nem kínozná így. Aztán a szőroldó pasztát sem adja be nekik, mert nem szeretik és nem akarja kínozni őket, de amikor a belüket is széthányják a sok szőrtől, akkor az nem rossz nekik, akkor nem szenvednek?

Bármit mondok, ha utána próbálom elmagyarázni, hogy miért nem kínzás ez nekik, mintha meg se hallaná, csak mondja tovább, hogy "nem szabad, nem jó neki, ne kínozd" .

Pedig én úgy érzem, mindent megtettem értük, a kívánságaikat lesem, onnantól kezdve, hogy 4 hetes korukban összeszedtem őket a szatyorból a halott testvéreik mellől, a halál torkából, keresztül azon, hogy az első időben havi szinten 10ezreket hagytam a dokinál a korai elválasztásból adódó problémák miatt, sz@rrá stresszeltem magam, annyira izgultam miattuk, napokig nem aludtam, nem ettem, csak a légzésüket figyeltem ...

Tudja mindezt, tudja milyen ember vagyok, tudja, hogy voltam depressziós és tudja, hogy csak az állatkáim adnak értelmet a létezésemnek, mégis ilyeneket csap hozzám.

Ott üt, ahol a legjobban fáj ...

Miért?