Epona spanyol lovasiskola?

Kedves kérdező

Én 2015-ben végeztem az eponánál, azóta egy lovasiskolában dolgozom belovagló/edző/munkalovasként. (ha érdekel bővebben privátban szívesen írok még erről). Mikor 19 évesen jelentkeztem engem is csak a lovaglás érdekelt, nem tudtam elképzelni, hogy bármi mással foglalkozzak. Szerencsére elsőre fel is vettek. A felvételi nem vészes, stabil idomító ülés három jármódban, oldalazás, rövidítések/nyújtások, bónuszként ugrásváltás (nekem akkor sajnos ez nem ment, de még így is felvettek) + elbeszélgetés. Itt kérdeznek dolgokat pl. miért jelentkeztél ide, mióta lovagolsz stb. ha ebben az első körben felvettek, akkor van egy nyári 5 napos próbahét ahol te is és ők is eldönthetitek, hogy tényleg ide való vagy-e. Kicsit beetetős ez a hét, nagyon kedvesek veled, és sokat ülsz lovon. Utólag azt mondanám, hogy ez a kép inkább az utolsó év utolsó felének felel meg.

És hogy milyen volt az a három év? Az első két hónap maga volt a pokol. Ténylegesen reggeltől estig a lovardában voltunk, minden nap kő kemény órák voltak, hol a tűző napon, hol a szakadó esőben (persze csak a tanulók áztak). Ha nem hoztál esőkabátot ez van, az oktatók nem nagyon foglalkoztak ilyennel. Az első két hétben olyan izomlázam volt a folyamatos trágyázástól, hogy legszívesebben a müzlit is szívószállal ettem volna, hogy ne kelljen kanalat fognom. Eleinte sokat kiabálnak veled, elvárják, hogy mindent tudj, és rögtön reagálj, de nem kérnek olyat, amit előtte nem mondtak el. Számomra a legzavaróbb az volt, hogy nem, vagy csak nagyon nehezen tudtunk jegyzetelni, az órák nagy része az istállóban zajlott. Aztán rájöttünk, hogy erre való az ebédszünet. Egyik kézben szendvics, másikban toll, és írtad amire emlékeztél.

Nagyon komolyan veszik a fegyelmet, feltétlen tiszteletet várnak el az oktatók, a lovak és a felsőbb évesek felé. A magánéleted nem érdekli őket (legalábbis eleinte), ha rossz napod van, nem vezetheted le a lovakon. Ha beteg vagy fel kell hívni az oktatódat, pár napért nem harapnak, de nincs olyan, hogy „tanár úr kérem nem voltam előző órán , nem tudom melyik a ló eleje”.

Első évben tényleg szinte csak szart lapátolsz, de utólag vissza tekintve, ezért az évért nagyon hálás vagyok. Az osztályom majdnem negyede fél évet se volt velünk, volt olyan aki két hét után nem jött többet. Nekem az volt a legnehezebb, hogy nagyon keveset tudtam a családommal és a párommal lenni, akit volt hogy két hétig nem láttam. (Szerencsére barátom nagyon megértő és türelmes volt, végig támogatott, nem engedte, hogy feladjam. Bár már akkor is másfél éve együtt voltunk, akkor lettem biztos benn, hogy valóban ő a tökéletes választás)

Meg kellett szoknom, hogy a lovarda a 2. otthonom, az oktatók és a társaim a 2. családom, a lovak és a tanulás pedig az első számú feladatom. Tulajdon képpen a lovardában éltük az életünket, nem sok szabad időnk volt azon kívül.

Az első év végére az osztályom majdnem fele feladta, vagy tervezte, hogy nem folytatja a tanfolyamot. Az év végi vizsga meglepően könnyű volt, nem is ezen volt a hangsúly.

A második év valamivel könnyebb volt, érdekesebb órák voltak, többet voltunk ló közelben, kicsit több szabadidőnk is volt (bár nem sokkal), és az oktatók is kedvesebbek lettek, bár nem mindenkivel. Aki lázongott a tanítási módszerek ellen, vagy nem volt elég elhivatott, esetleg linkeskedett, az érdekes módon többször kapott nehezebb feldatatokat, kevesebbet ülhetett lovon, stb. A megszoksz vagy megszöksz elvet követve, nagyon sok embert szórtak ki, köztük egyik barátomat is, akivel a felvételi hét alatt ismerkedtem meg, és aki messze jobb lovas tudással és fényévekkel nagyobb önbizalommal érkezett a tanfolyamra mint én. Amit akkor előnynek hittem, hátránynak bizonyult. Év végén egy több szintes vizsgával zártuk a lovász képzést, pár ember itt meg is elégelte a tanulást. (neveket nem mondhatok, de egyik akkori társam, aki úgy döntött nem folytatja a tanulást, most ugyan ott dolgozik ahol én, csak épp lovászként)

És végül elérkezett a harmadik év. Ezt össze sem lehetett hasonlítani az eddigiekkel. Nem, vagy csak ritkán végeztünk lovász munkát, szinte minden nap intenzív lovas órákon vettünk részt. Nagy hangsúlyt kapott a lovas-ló és lovas-lovas kapcsolat is. Az edzők türelmesek voltak, de nem szerették a bénázást, főként, hogy milliós lovakon lovagoltunk. Ebben az évben volt bemutató is, amit nagyon élveztünk. A vizsgát nagyon komolyan vették, de a remek oktatásnak köszönhetően mindannyiunk átment.

Az egészről összességében: ha szabad ilyet mondanom, ez volt életem (eddigi) leghasznosabb három éve. Álmodozó kislányként mentem be és tudatos lovasként, emberként jöttem ki. Megtanultam mi az a tisztelet, fegyelem, összetartás. A legtöbb emberrel, még azzal is akivel nem voltam annyira jóban, a mai napig tartom a kapcsolatot, főleg hogy gyakran találkozunk, ilyen olyan szakmabeli eseményeken. Megtanultam, hogy a tiszteletet nem követelni, hanem kiérdemelni kell; hogy a kemény munka elengedhetetlen ahhoz, hogy elérjük a céljainkat. Testben és lélekben egyaránt sokat fejlődtem. Türelmesebb, tudatosabb és úgy általában összeszedettebb lettem. Némi súlyfelesleggel érkeztem oda, de már fél év után 10 kilóval könnyebb voltam, a harmadik év végére pedig „álom alakom” lett.

Az epona nem való mindenkinek, de ha valaki végig tudja csinálni, az felejthetetlen élményt és tudást kap. Ha érdekel még valami, privátban szívesen válaszolok rá.